Parádés szereposztás, zseniális rendezés és szerethető történet. Kulka János és Nagy Ervin egyértelműen a hátukon viszik az egész előadást. Olyannyira összeforrnak a szerepükkel, hogy nem is tudom elképzelni, hogy mást is választhattak volna Raymond és Charlie Babbitt szerepére. A színpadkép nagyon minimalista, újhullámos, semmi extra, mindennek funkciója van és a terek is érvényesülnek. Nem akar a képi jelenlét ledominálni semmit a mondanivalóból, de remekül támogatja, erősíti a mondanivalót. Kicsit autista maga a megjelenés is. Semmi cicoma, semmi funkció mentes dekor, semmi színorgia.
A történet az 1988-as Esőember című film színpadra alkalmazott kivonata. Ki ne látta volna a Tom Cruise és Dustin Hoffman főszereplésével készült eredetit? S ha valaki látta, akkor sokszor érzi az előadás során azt, hogy a Belvárosi Színház színpadán is megjelennek a film derültséget keltő vagy szívbe markoló, de mindenképpen karakteres mozdulatai, mimikái, hanglejtései. Nagy Ervin maga is Tom Cruise kicsit - persze sokkal sármosabb kivitelben, Kulka János pedig egyértelműen "ugyanabból" az autistából merített leginkább, akit alapul vett a szerep megformálásához Dustin Hoffman is. Talán itt kicsit lehetett volna merészebben hozzányúlni a darabhoz, egy kicsit mássá tenni, hiszen sem a "korunk vállalkozói", sem pedig az autisták nem egyformák.
Mindenképpen kiemelendő, hogy az előadás nem titkolt célja, hogy az embereket közelebb hozza az autizmus megértéséhez, a produkció létrejöttéhez szakmai szervezetként az Autisták Országos Szövetsége is hozzájárult. Reménykedem abban, hogy az emberek nem értik félre a darabot és nem úgy mennek haza, hogy az autisták tehát társadalmi interakcióikban korlátozott, de kiemelkedő képességekkel rendelkező emberek. Mert ez sajnos nem így van. Mint a teljes populációban, úgy az autisták között is vannak többé és kevésbé magas intelligenciával rendelkező egyének.
A darab felelevenítette gimnáziumi éveim utáni egy év angliai tartózkodásom, amikor egy középsúlyos értelmi fogyatékos autista gyermek mellett láttam el felügyelői, majd később nevelői feladatokat is. Éppen ezért majdnem elsírtam magam az utolsó színpadképen, amikor Raymund Babbitt Charlie vállára hajtja lassan a fejét. Én magam is átéltem hasonlót, tudom, hogy milyen érzés: Peter engem és csak engem tüntetett ki azzal, hogy igazi puszit adott, ráadásul önszántából és néha egészen heves szeretetrohamok törtek rá, amikor szorosan átölelt. Az érzés újra feltört. Mert különlegesnek éreztem magam. Valakinek, aki kapott egy rést a várfalon. S ezt az érzést tudták átadni a színészek nekem újra. Kulka - Babbitt az én vállamra hajtotta a fejét. Köszönöm!
(A darab honlapja: http://esoember.com/)
1 megjegyzés:
Olyan megható ilyen történeteket hallani, s pontosan ekkor jön felszínre bennem az az érzés, hogy szívesen foglalkoznék sérült emberekkel, szívesen segítenék nekik, de félek, hogy túl kevés bennem a felelősségérzet.
Én szerdán láttam a darabot, nagyon tetszett, de persze nem erre számítottam. Pörgős volt, egyáltalán nem hiányzott a szünet, s a lezárás is megható volt, bár a film nem pontosan így végződött, de ha jobban belegondolunk, akkor mégis így, hiszen felszínre tört a szeretet.
Remélem folytatod a blogolást, jó Téged olvasni!
Megjegyzés küldése