2009. augusztus 19., szerda

Joseph Brodsky: Velence vízjele

Elsőre utáltam. Kisebbrendűségi érzés vett rajtam erőt, miután majdnem minden oldalon lábjegyek tucatjain kellett átrágnom magam, hogy megtudjam, ki és mi volt a hivatkozott személy. Bevallom, ez olyannyira felbosszantott, majd elkeserített, hogy sem a mondanivaló, sem a hangulat nem tudott közel férkőzni hozzám, s cserében alig vártam, hogy az amúgy is rövid írás végére érjek. Nem terveztem újraolvasást. Az ember nem szereti magát kényelmetlenül érezni, különösen nem egy magányos cselekvés közepette (olvasás).

Aztán úgy adódott, hogy újra elővettem. Higgadtan, átgondoltan. Ez segített abban, hogy rájöjjek: a lábjegyek az olvasó számára nem tartalmaznak a mű élvezetéhez elengedhetetlenül szükséges információt, hiszen a személyek kiléte említésük milyensége miatt nem releváns, inkább az életrajzi vonalhoz adnak kitekintést, már annak, aki Brodsky élettörténetében kíván elmerülni, én pedig határozottan nem tartozom ehhez a körhöz egyelőre. Az olasz kifejezések jelentését ismerem, miattuk sem kellett a lap aljára ugranom szememmel. Ezáltal, hogy nem ide-oda cikázott a pillantásom, az alkotás selymes, vízszerű írás-vászonná vált. Élvezhető, szemléletes, leírásokban gazdag művé, amely mégis inkább hangulatát, mint valóját kívánja átadni a szeretett, csodált, rajongott városnak, Velencének.
A rövid fejezetek alkalmassá tették metrózás közbeni olvasásra is, s ehhez hozzájárult az is, hogy a könyvnek valójában nincsen története, tehát nincs mit nyomonkövetni, nem kötelező a teljes, osztatlan figyelem a befogadáshoz. Öt perc alámerülés Velencében, aztán munka, bevásárlás vagy bármi egyéb. Nem okoz törést, nem dráma.
Egy megalázott olvasó másodszorra nagyon veszélyessé válik, én is így jártam. Minden apró zavar örömmel töltött el. Lélekben pezsgőt bontottam, amikor rájöttem, hogy a biologizáló metaforikus részek valójában áltudományosak. Ha valaki időt szán arra, hogy kibontsa, hogy mit is írt a szerző, csalódik: mert a szerző nem írt semmit. Csak azt szépen tette.

A szépség pedig Brodsky elméletével ellentétben nem melléktermék. Erre a legjobb példa ez az írása. Lábjegyek nélkül, Velence felé.

2009. augusztus 18., kedd

"Szeánsz-koncert" Freddie Mercury emlékére (Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. augusztus 14.)

Ikonikus augusztust terveztem - ennek egyik állomása volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Freddie Mercury "emlékkoncert". Őszintén nem tudtam, hogy mire kell készülnöm, így elvárásokat sem nagyon tudtam támasztani - szerencsémre. Nem, nem - kivételesen nem azért...!

Freddie Mercury tehetsége, szerepe a zene történetében nem megkérdőjelezhető. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy nyomott hagyott, olyat, ami nem eltörölhető, az nem kérdés. Az viszont, hogy ezt mennyire lehet visszaadni vagy legalább megpróbálni utánozni... Nos, Tóth Vera, Tóth Gabi, Varga Miklós, Szomor György, Puskás Péter nevének láttára inkább "megasztáros" irányra számítottam, de pozitívan csalódtam még nulla bázisról is.

Az előadás jól rendszerezett, Freddie életének fontosabb állomásait, kapcsolódási pontjait, meghatározó szereplőit Delta-szerűen rövid és tárgyilagos kommentekkel adták át a nézőknek befogadásra, megerősítve egy-egy magyar nyelven felcsendülő örökbecsű Queen dallal. Igen, magyarul énekeltek. S ebben a kontextusban ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt! Kellett ahhoz, hogy a történet kerekké váljon, s új irányba mozdulhasson el az ember a korábbi Freddie-képéből. Magam sem hiszem, hogy ezt most én mondtam. Én, aki nehezen barátkozik a fordításokkal, de ha nem lennének, valószínűleg sosem jutott volna hozzá Dosztojevszkijhez példának okáért. Önellentmondás.

Hangilag a nagyok általában rendben voltak, Szomor Györgyöt és Tóth Verát külön ki is emelném. A koreográfiák megvalósítása nem volt tökéletes, Freddie utánozhatatlan mozgásának utánzata látványosan hamissá lett és ezt az előadók is tudták, érezték. Tóth Vera gyönyörűen énekel, de nem tud beszélni, kár volt rábízni azt a párbeszédet a színpadon, illetve ő az a szereplő, akinek soha nem szabadna dívás lépcsőn levonulást beletervezni a megjelenésébe, mert nem tud dívásan lemenni, figyeli a saját lábát, ami a reflektor fókuszában ciki. Testvére, Tóth Gabi viszont tehet bármit, színésznek is remek lehet, ha kicsit több energiát fektet bele. Én drukkolok neki, hogy mint Puskás Pétert (aki megtanult énekelni post-Megasztár) és Bálint Ádámot felfedezzék a nagyobb zenés színpadok számára is.

Másrészről nem engedném a Tóth testéreket egyszerre megjelenni, kellemetlen, ha az egyik a másikat lesi a szeme sarkából a zárótapsnál és tunikáját igazgatja. Egyiknek sincs miért kevésbé büszkén feszíteni a közönség előtt, de a jelek nem nem észrevehetőek és jelentősen rontják az összbenyomást - kár érte. (Viszont a Gabi és Szomor György közötti szikra azért adott egy kis pikantériát a zárókép-érzethez.)

Mint ahogy azért is kár, hogy a koncertet végig követő, korábban Freddie Mercuryval szoros kapcsolatban álló Peter Freeston (Phoebe), mint kísérleti ló vonultatódott fel a színpadra a show végén, de ott már nem kapott semmi szerepet, nem is nagyon tudott mit kezdeni magával, így a játszók mellé sorolta magát, majd lassan el is tűnt, valószínűleg felszívta a szigeti éjszaka. Cserébe viszont a színi igazgató asszony hátsóját nézhettük hosszú percekig, amíg végignyalta az egész stábot.

Mindezek ellenére nagyon pozitív érzéssel hagytuk el a város zöld szívét, s mivel a többség maradt dedikáltatni, kiállítást megtekinteni vagy csak hallgatni a felajánlott levezető zenét, így a parkoló elhagyása sem vált rémálommá.

Szép élmény, emlék lesz, kicsit már sajnálom, hogy nem vettem meg a CD-t a szünetben. De majd újra-újragondolom. Hiszen a shownak mennie kell, nemigaz? A fejemben is.