2009. április 30., csütörtök

Furcsa pár (Centrál Színház, 2009. április 23.)


Az első tavaszi napsugarak elhitették velem, hogy egy könnyed darabra van szükségem, így jutottam el gimnáziumi barátnőmmel Neil Simon mára már kultikussá játszott 1965-ös The odd couple-jének nőiesített változatára.

A darab a várakozásaimnak megfelelt. (Bár megelégedhetnénk ennyi kritikával, de ha már hosszú hallgatás után írtam, nem állok meg egy mondatnál.)

Láttam már férfi változatát, a filmet, a női változatra azonban mégsem készültem fel teljesen. A poénok egy része nagyon bugyuta szőkésre volt hangolva, ráadásul nem is a két főszereplő, a furcsa pár voltak a legfurcsábbak, hanem a női kultikus kör - ilyen kör tartós összejárása és szurka-piszkával megfűszerezett barátsága a valóságban egyszerűen nem létezik. Nincs az a közös hobbi, ami tartósan egyben tudna tartani egy friss nyugdíjast, egy rendmániást, egy szétszórtat, egy rágcsáló rendőrt, egy nőgyógyász üzletasszony-szeretőjét és egy habókos aligserdültet.

Innentől fogva pedig számomra az egész leginkább szürreális mesévé vált - könnyebb is volt így elviselnem a színpadi történéseket. A zsigeri kényszeredettségből előtörő nevetést szerencsére néhány kivétellel helyén tudtam tartani, így viszonylagos rezzenéstelenség jellemzett az előadás alatt, ami persze nem volt cél, de valahogy így alakult. Ez mondjuk hozzásegített néhány tárgyilagos megfigyeléshez, hiszen nem vakított el az instant viccesség.

Borbás Gabi slampos Olive Madison figurája a helyén volt, de rajta kívül leginkább senkiről nem tudnék hasonlót állítani. Nyertes Zsuzsa nem tudta hitelesen hozni a rendmániás hisztérikát, legalábbis a rendmániás részét - a szerep szerep maradt. Cseke Katinka rendőrnője a Harmadik Műszak Faith Yokasára emlékeztetett, már amikor át bírtam lendülni a Dr. Bubót szorongató állatorvosi asszisztens vízióján. Nem könnyíti meg egyetlen színész helyzetét sem, ha reklámban szerepel. Főleg, ha megjegyezhető, fejbebillogozódó, szerethető reklámban teszi azt.

Székhelyi József és Papp János esetlenül aranyosak voltak a Costazuela testvérek szerepében és vicces jelmezt kaptak legalább. Ráadásul napját sem tudom, hogy Székhelyi Józsefet színpadon láttam - valahogy elkerültem az utóbbi időben.

A történetet szerintem mindenki ismeri. Meglepődnék, ha lenne még olyan, aki nem tudja, hogy a végén a furcsa pár nem tud együtt élni, mert képtelenek a kompromisszumra és belátásra, de persze nem lenne vígjáték, ha nem egy kis mosolyporral szórná meg a se veled, se nélküled viszony végét a szerző.

S itt kell megállni, elbúcsúzni és hazamenni, mielőtt rájövünk, hogy a furcsa pár valójában személyiségünk két pólusa, s valójában az üzenet az, hogy magunkkal sem fogunk tudni tökéletesen kijönni soha.