2009. január 21., szerda

Kocsák Tibor - Miklós Tibor: Anna Karenina (Madách Színház, 2009. január 21.)

Lehet, hogy elég lenne annyi: musical volt.

A kiváncsiság hajtott a Madách Színházba: szerettem volna tudni, hogy mit lehet kihozni egy könnyednek éppen nem nevezhető műből "megmusicalesítve", de nem árulok el nagy titkot, ha erőteljes prekoncepcióim voltak a darabbal kapcsolatosan... Be kell vallanom, hogy Anna, Karenin, Vronszkij és a többiek valahogy az én konzervatív fejemben nem bírtak dalra fakadni, de ha mégis tették volna, biztosan nem táncoltak volna közben.

A Madáchban viszont énekelnek ÉS táncolnak is, ráadásul mindezt úgy, hogy a történet feszültségét, drámaiságát feloldja a sokszor közhelyfűzérekből álló, sokszor pedig nem is érthető szöveg, a színpadon tébláboló színészek, akik inkább "dalban mondják el", mintsem a legkisebb erőfeszítést is tegyék arra vonatkozóan, hogy eljátsszák...

A szerelméért mindent feláldozó, a társasági életből kiközösített, önmagát felőrlő, majd elkeseredettségében és csalódásában magát a vonat alá vető nő helyett egy modern szappanopera-hősnővel rokon karakter jelenik meg, akit a mű olvasása nélkül (néha még azzal is - a szerk.) értelmezhetetlen szerepű és rokonsági kapcsolatú emberek vesznek körül a rohanva egymást követő színek alatt. (Őszintén érdekelne, hogy mit írnak majd a nézőteret megtöltő gimnazisták a Tolsztoj műről a musicales interpretációt követően.)

Szerednyei Béla nem álmodott gigantikus díszletet - hála érte - hanem megelégedett a szimbolista hosszú fehér függönyökkel, amelyek térként, viharos szélként és selymes vonalvezetőként is jól funkcionáltak. A már-már minimalista díszletbe sehogy sem illett viszont a velencei gondola - egyértelműen giccsbe hajlította az egyetlen dolgot, amelyről pozitívan tudtam volna nyilatkozni.

A mélypont pedig szegény Vikidál Gyula bácsi volt, aki a hangját és önmagát kereste mind a szerepében, mind a színpadon. Őt szánalmas volt így látni, mert akit az ember szeret, vele még inkább kritikus és én szerettem, ahogy ő használta a hangját, mokány alakját, tehetségét valamikor. Az idő elszaladt, s a nem prózai szerepekben a kor, a megfáradtság, a szakmai vég látványosabban és egyértelműbben kirajzolódik. Sajnálom, hogy a valaha-volt-ikonnak senki nem mer szólni, hogy ezt lehet, hogy inkább mégsem kellene már.

Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését. Nem azért, mert tetszett, hanem mert egyértelműen más volt, mint a mostanában egyre nagyobb teret nyerő plasztik-életérzésre rácukormázazott musicalecskék.

(A Madách Színház honlapja: www.madachszinhaz.hu)