2009. november 27., péntek

Lope de Vega: A kertész kutyája (Vígszínház, 2009. november 24.)

Mintha tegnap lett volna, hogy utoljára írtam ide... De aztán ahogy megnéztem a bejegyzések dátumát, szembesülnöm kellett azzal, hogy az utolsó nyári hónap után számomra is becsengethettek, mert bár gyűjtöttem élményeket - hogyan is száműzhetném életemből a könyvet, színházat? - megosztani már nem jutott időm... Szánom-bánom. Hiányát valószínűleg - és talán szerencsére is - csak én éreztem ennek, hiszen így nem marad nyoma, internet-bázisú emlék-impresszió, amihez később visszanyúlhatnék, ami a jelen szubjektumát a jövőből visszanézve objektivitásra cserélhetné. No, sebaj: történtek már ennél nagyobb tragédiák is az életemben.

Valami miatt Eszenyi Enikőt nem bírom kihagyni, vagy a véletlenek vagy az eső vagy bármi egyéb, de valami mindig rákényszerít, hogy elmenjek egy-egy Eszenyi fémjelzett darabra - legalább félévente egyszer. Teszem ezt úgy, hogy már sikerült eljutnom oda, hogy a puszta nevének hallatára elmenekülnék. De aztán sosem teszem. (Hiba.)

A fenti íves felvezetést követően talán nem csodálkozik senki, ha a jelen post leginkább Eszenyi művésznőről fog szólni... Akinek ez a szerep még jól is állhatna, hiszen egy csinos, korosodó nő, akihez szerintem nem csak a színpadon állnak közel a szexuális töltetű megnyilvánulások, hiszen ő maga is tele van erotikával, kacérsággal. Ami viszont hiányzik belőle és ezt a szerepe meg is sínylette, az igazi humor és a mértéktartó arisztokratikusság. Tudjuk, a szerelem sok mindent kihoz egy nőből, de legalább a visszatérő pillanatokban illene tiszteletet sugároznia a karakternek, hiszen ez a darab több ebből a szempontból, mint egy szerelmes nő játszadozása, ez egy nagyon jól megírt szerepkonfliktusos helyzet, amiben az egyik oldalon az érzések társadalmi ranghoz kötöttség nélküliségét átélő nő, míg a másik oldalon a hírnevéért, becsületéért aggódó nemes hölgy áll. Eszenyi alakításában ez a szerepkonfliktus leegyszerűsödött egy hisztis elsőszerelmes kamasz és egy vérszomjas, érzéketlen, gonosz "főnök" kettőségére, skizoid kitöréseire. A toporzékolás, a bábúszerűen meresztgetett szemek, a késleltetett mozgások és hatalmas mozdulatok, a megtört mondatok és hangsúllyal-hangszínnel való operálás rendezői szempontból nem vitatható, de nem volt megfelelő a célszemély, ezt a szerepet valaki másnak kellett volna játszani. (Más kérdés, hogy lehet-e a Vígszínház vezetőjének ilyesmit mondani...)

Epres Attilának (Tristan) és Cseh Juditnak (Dorotea) elismerésem, ők a sok esetlenkedő között is hozták a színháztól elvárható színvonalat, gyakorlatilag miattuk érte meg a nézőtérre beülni.

Tahi Tóth Lászlót sajnáltam így látni, ez a szerep nem kihívás számára, nem is vette komolyan, meghagyta a szilveszteri kabarés-mosószer reklámos szinten. Kár volt érte.

Lukács Petit viszont - ismét - élmény volt gitározni hallani. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kap egy önálló estet, ahol a zene hivatott beszélni, a színészek csak háttérstatiszták. Nem így alakult, de ez nem kisebbíti érdemeit. Köszönöm.