2008. augusztus 27., szerda

Paul Auster: Holdpalota


Ha valaki a szavak erejéért, az érzékletes leírásokért olvas könyvet, akkor Paul Auster Holdpalotája könnyen kedvenc kortárs olvasmányai közé kerülhet, ha viszont önállóan szeretné elképzelni, hogyan folytatódhat egy történet anélkül, hogy már a felvezetésben egyértelműen utalnának rá, hogy merre görbül a cselekmény: nos, akkor inkább olvasson mást.
Paul Auster ért a szavakhoz, s szerencsére Vághy László fordítása sem egyszerűsítette le, törte össze a gyönyörű, önmagukért értékes mondatokat. Sajnos ez a könyv sem mentes az elgépelésektől – de azt hiszem, lassan kénytelen leszek ezzel megbarátkozni. Az új kiadású könyvek esetében – hiába a modern technika – úgy tűnik, nem tudnak hibátlant alkotni. Sajnos. Ja, és Tokió néha Kínában van. Ez az olimpia idején kevésbé zavaró, de valakinek feltűnhetett volna azért…
A történet valójában családregény, mégha az elején nem is így indul. Mindenki mindenkivel kapcsolatban van, minden szál szépen összeér a végén, de Auster nem az a romantikus lelkületű író, az ő karakterei szenvednek, minden mértéket meghaladó módon, emberfeletti kínokon mennek át. A főhős Marco Stanley Fogg – mint ahogy nevének mindhárom része felfedezőkre utal – a földrajzi térben utazva felfedezi önmagát, saját történelmét.
Fogg önként vállalt életvitel-minimalizmusa egy igazán érdekes lelki tanulmány arról, hogy meddig van lefelé és hol ér véget a tudat és kezdődik a robotpilóta üzemmód, amikor a test megszűnik létezni emberi valójában és vegetál, a végsőkig fenntart, hogy aztán összeomolhasson. Ez a könyv egyik legértékesebb része. Az emberi butaság és szenvedés máz-mentes keveredése, a test és lélek mindenki által megélni vágyott, de soha sem mert kínjainak útikönyve. A rendelkezésre álló javak (könyvek) felélése, áron aluli értékesítése a befogadást követően – áldozatok. Főhősünk legalább annyira szereti a könyveket, mint én, ha nem jobban, mégis megválik tőlük, hogy éljen. Fura metafora, de röviden summázza azt, hogy valahol mégiscsak a könyvek jelentik az életet.
Hogyan kell egy festményt befogadni? A Holdpalota önképző része ebben a tekintetben rendkívül kifinomult és nekem tetsző. Pontosan így érdemes tenni, ha az ember megengedhet ilyen luxust magának. Nekem eddig egyetlen egyszer nyílt életemben ilyenre lehetőségem – egy éves angliai száműzetésem során, amikor nem tudtam mivel lekötni a bennem buzgó művészeti érdeklődést. De hiányzik. Tervezem is, hogy adok majd magamnak néhány nap ajándékszabadságot, hogy újra befogadóvá váljak, kikapcsolt telefonos, elmélyült, becsukott szemmel visszaidéző képnézővé. Lehet, hogy kezdhetném akár azzal a két festménnyel (két kortárs, mindkettő festőművészről tervezek a későbbiekben írni: Páll Tibor Krisztiánról és Bóna Ottóról is), amelyek már az enyémek, még sincsenek még nálam… Ugyan azok nem holdfényes képen túlra mutató tájat ábrázolnak, de nekem fontosak…
Auster nem tudta, hogyan fejezze be a könyvet, ez tisztán látszik. A cselekmény happy endért kiált, a morbid halálokkal tűzdelt út végén az ember vágyna a pozitív kicsengésre… Szerintem Auster meg is írta ezt a változatot. Hiszem. Én legalábbis biztosan megírtam volna, mert az ilyen végekben lehet igazán brillírozni, főleg, ha tudjuk: soha nem látja senki. És Auster tudta ezt. Ezért is nyúlt egy másik, hozzá közelebb álló megoldáshoz: hagyta a hőst tovább szenvedni. Ebben a végjátékban viszont inkább nyűglődősre sikerült a nagy gyalogos kivonulás, amellett, hogy rövid a könyv többi részéhez viszonyítva, mintha erejüket vesztették volna a szavak is. Az utolsó oldalaknál már őszintén vártam, hogy vége legyen. A könyvnek.

2008. augusztus 1., péntek

My blueberry nights - A távolság íze (film)

Gazdagabbak lettünk egy csókjelenettel, amelyik megérdemli, hogy mindenidők legjobb tizes listáján szerepeljen. De ez már a film végén történik. Addig el kell jutni. És nem is gondolná az ember, hogy odáig eljutni, ebben a felgyorsult világban milyen lassan, hány mérföld és nap után lehet. Még akkor is csak késleltetetten, egyoldalúan, de viszonzottan.
Wong Kar-Wai filmje romantikus film. Nem egymásnakesős vagy humoros, nem amerikaias. Pont ettől lesz nézhető, élvezhető, érezhető, s bár a történet sodrása inkább hasonlít egy kényelmes folyóéhoz, mégsem untam egyetlen percét sem. Erről talán a fények, a sok-sok színes berendezési tárgy (a kék fal - piros fotel - zöld asztal mesterhármasa festőért kiált, annyira tökéletes), részlet, az érdekes kameraszögek, a zene - és még megannyi, a szemnek láthatatlan, de a tudatalattit élénkítő masszázzsal kényeztető apróság tehetnek. Az üveg minősége torzítja a képet, hozzáad, elvesz - így lesz más és más a szín, a fények, az alakok, a mozgások a kis kávézó kirakatán, a süteményes pulton, a memphisi kocsma ajtaján, illetve a biztonsági kamera üvegén keresztül. Mintha minden érzékünkkel egyszerre látnánk a filmet, egyszerre kellene néznünk - ezért képtelenség elsőre teljes egészében befogadni. Nekem még másodjára sem ment, mert gyermeki énem mindig felülkerekedik az elemző felnőttön és folyton megrekedek a primer élvezet szintjén, ahelyett, hogy komplexebb örömök felé indulnék.
Mind a három helyszín más, de van átkötés - fények, fények, fények. Giccses is lehetne akár, de mégsem az, vízzel keverve, visszatükröződve, elsuhanva, mintha önálló szereplői lennének a filmnek. A fényekkel alázattal kell bánni és akkor hálás segítőjévé válnak az embernek. A My blueberry nights nem erre példa. Inkább arra, hogy ha valaki kellően bátor, hogy egy bizonyos mennyiség felett használjon fényeket, azok úgy fognak önálló életre kelni, hogy nem ölik meg a történetet, hanem új dimenziót nyitnak a filmen belül.
Jude Law bevitt egy rétegfilmet a multiplexekbe. Nem tudom, hogy ott mennyire lesz sikere. Viszont a nem túl elvetemült, de igényes mozinézők körében szerintem DVD-n is tarolni fog. Mert azért mindenkinek szüksége van a romantikára, a happy endre, így meg egy különleges látásmódba bújtatva máris tálalva van, ha nem is instant és nem is szimpla hepimíl.
Jude Lawt eddig is szerettem, ezután is fogom, Jeremy karaktere kimondottan jól állt neki és hát ugye mindannyian tudjuk, hogy ő egy igazi sármos pasi. Sokan eszegetnénk vele pitét esténként, még akkor is, ha valami miatt egy kicsit túl sok volt a gondolkozós távolbarévedése ebben az alkotásban. A másik szereplő, aki egyszerűen megkerülhetetlen: Natalie Portman. A pókeres jelenetben, ahogy kezét szája elé téve huncutul nevet... Ilyenkor sajnálom kicsit, hogy unalmas heteroszexuális vagyok, mert egy ilyen nőért, aki ennyire NŐ, nagyon lehetne rajongani. Így nekem marad ő színészNŐként, a szélhámos szerencsejátékos szerepében szerethetően, szenzációsan, natalieportmanosan bájosan. Az ő arca, az ő ártatlan megjelenése kell ahhoz, hogy ez az érzelmileg törékeny figura erősként és mégis megtörhetőként jelenhessen meg a vásznon.
Nem A távolság íze lesz az év sikerfilmje, de mindenkinek bátran merem ajánlani. Olyannyira, hogy jövő hét szerdán (2008. augusztus 6-án) a frissen önszerveződött FUKK megamozi estéjén az egyik film ez lesz. Így harmadszor is megnézhetem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=86kckraMXtI

Hát nem álomszépek a színek?