Nathan Kravetz: A más színű ló

Miért olvas egy felnőtt ember mesét?

Mert egy felnőtt ember talán már megérti a mesét, bár a felnőtt ember ebből fakadóan nem is élvezi annyira. Legalábbis én így jártam Nathan Kravetz A más színű lovával...

A könyvet egy kutyás barát, csapattag rokonának halála eredményezte vagyis úgy "örököltem". Hála érte (nem a rokon haláláért, hanem a könyvért természetesen), most úgyis valami könnyedebbre vágytam, valamire, ahol nem kell okosan hümmögnöm magamban a sejtetéseken, ami levisz gyerekbe és mindent érteni fogok, amit olvasok. Nem utolsó szempontként a napi tizensok órás számítógép előtti munkavégzésben megfáradt szemem sem ugrik ki a buszon, ha a nagy, olvasáskönnyítős betűket bújom.

A más színű ló története egyszerű. Van egy kisfiú, aki szépen rajzol, de egy napon kék lovat, majd zöld lovat, majd lila lovat fest. A tanár nem érti, az igazgató nem érti, a tanfelügyelő nem érti, az orvos nem érti, az egyetemen kiállítást szervező és azt meglátogatók viszont értékelik és a kisfiú rajza lesz a közönségdíjas. Ezt követően már nem rajzol természet-idegen színű lovakat, ő is repülőt, házat és hétköznapi dolgokat rajzol... Aztán jön a Stephen King-es fordulat: mígnem egy szép napon zöld tehén terem a lapon.

Valami baja van a gyereknek? Henry Baxternek semmi baja. Sehringer is megmondta már, hogy a rajznak mindig van önkifejezési aspektusa, amely egész egyszerűen egy kapcsolatteremtési igény. Ez nem csak gyerekeknél létezik persze, de könyvünk hőse gyerek. Tehát önkifejez, miközben a felnőttek azt hiszik, hogy beteg. Aztán a műértő közönség sznobizmusból vagy tényleg értésből Henry kék lovát hozza ki győztesnek. Az üzenet célbaért, felesleges tovább feszíteni a húrt. Vajon szándékos externalizációról lehetett szó? Egy gyereknél szinte kizárt, bár Henry valójában nem is gyerek - mivel Nathan Kravetz nem az. Lehet, hogy Nathan Kravetz pontosan tudta, hogy a ló, mint olyan milyen pszichodiagnosztikai jelentéssel bír. Lehet, hogy Nathan Kravetz pont nekem írta ezt a mesét, hogy az egészet elemezgessem és több időt töltsek az összesen 31 képes-nagybetűs oldalas könyvvel, mint egy hatszáz oldalas "felnőtt regénnyel"...

Óvodás koromban én is kék lovat fogtam a királylány hintója elé, de pont a kéksége miatt nem mehetett az országos rajzversenyre. Helyette rajzolnom kellett "normális állatosat". Ebből fakadóan aztán nem is ismertem fel a saját rajzom, amikor az eredményhirdetésre mentünk, hiszen a kéklovas korszakomba elég nehezen illeszkedett a standard elefántot, zsiráfot és antilopot tartalmazó életkép... Azért szép emlék a kazincbarcikai díjkiosztó, főleg mert kaptam olyan festéket, amellyel még szebb kék lovakat festhettem.

Freud biztosan homlokon csókolna most, de már zökkenek is vissza gyermekkorom emlékeiből, tehát kedves mindenki:
azt ne felejtsük el, hogy egy gyermek sosem impresszionista. Egy gyermek a tartalmat, jelentést, minden rendelkezésére álló információt belesűrít a képbe. Henry Baxternek a ló kék volt. Belülről fakadóan kék. Nekem még most is az.

Nathan Kravetz: A más színű ló (Móra Könyvkiadó, 1976.)

Magyar a Holdon (Vidám Színpad, 2008. április 21.)

Pontosan arról szól, annyit nyújt ez a darab, mint amiért nem nézek tévét. Büntetésből, ha már akarattal lemaradok a kereskedelmi tévék show-műsorairól, színházban kellett egyet végigélnem. Mentségükre legyen mondva, hogy meg sem próbálták elhitetni, hogy ők jobban, jobbat tudnak.
Mucsi Zoltán és Csákányi Eszter késnek. Késnek és zajosan, számonkérően, olyan jó kis "műveletlen" magyarosan érkeznek, hiszen ők nyertek. Nyertek és azért jöttek (vágányzár miatt késve - hogy legyen egy kis számomra "szakmai" vetülete is az estének), hogy átvegyék a nyereményt. Persze még ők sem mehetnek azonnal a színpadra, előbb helyesen kell válaszolni a kvízkérdésekre. Eltöprengek azon, miközben a rettentően bonyolult (tényleg!), majd kontrasztos váltásként rettentően egyszerű kérdéseket hallgatom, hogy mi lenne, ha valaki gyorsabban válaszolna (válaszolt volna) mindkét kérdésre a mi álompárunknál, a darab Császárainál. Akkor rögtönözni kényszerülnének, akkor hitelesebbek lennének és akkor kibújhatna, megcsillanhatna a tényleges színészi képesség. Mert akkor máshogy kellene Esztert "táncba vinni".
A profikkal versenyző amatőr pár - dr. Kotász (ez humoros, szeretem az ilyet, a Tanú hóhérja is a színpadra kerül, persze ha ez a tényleges neve, elnézést a képzettársításért) és Emese (ő tutira az igazi nevét adta meg) - aranyosak, szerepelnek, hozzáadnak a darabhoz. Ha nem lennék Mucsi Zoltánnal szemben oly' nagyon elfogult, lehet, hogy követelném is, hogy ők maradhassanak a színpadon. Ők vajon meddig bírnák a Holdon? Nekik elhinném. Akármeddig is. Ők halandók, közülünk valók. Én néma vagyok és láthatatlan - hamuvá porladnék, ha fel kéne mennem egyszer a színpadra. Alkalmatlan vagyok a szereplésre. Irigylem is dr. Kotászt és Emesét, de egyben köszönöm is nekik, hogy ilyen könnyedén, kedvesen voltak jelen. Helyettem is.
A darab nem túl mélyenszántó, de vicces. Még én is nevetek, pedig humoros előadások célközönségeként általában elbukom. Mucsi ex-alholista, munkanélküli, felesége által irányított, a haverok-kártya-Tarján bűvháromszögben létező, azon kívül sajnálandóan mulatságos, esetlen figurája bravúros, de Mucsinak ez igazából nem kihívás... Maradok a Philoktétész-mélységű alakításainál. Csákányi Eszter tényleg lehetne Kodály-módszerrel oktató, munkanélküliségében is "dolgozó" énektanár, bár a szerepnek sztereotípiákba lóg a "lába", s ezen nem könnyít a ruha, a kellékek és még a smink sem. Kevesebb több lett volna - alapigazság. A rendező nem bízott a színészében, ezért csinált belőle karácsonyfát? Pedig Csákányi Eszter ezt az elvárt szintet eljátszotta volna akár egy krumpliszsákba öltözve is. Hitelesen.
Katona László droidja (Mucsi karaktere szerint "tuborg"-ja) és Scherer Péter Priblik Olivérje a színpadon létező további két szerep, róluk is meg kellene emlékeznem. Csak nem nagyon tudok. Scherer Péterről nem tudom eldönteni, hogy épp színész-e vagy épp nem. Katona László pedig a művelődés-szervezői bevallás előtt robot. Egy robotszerű robot, aki csak egyszer zökken ki rendezői utasításra robot-világából: akkor meg is állapítom, hogy kimondottan kedvemre való a teste, melyet egy sztriptíz keretein belül villant meg Császárnét elcsábítandó. Magamban némán követelem, hogy legyenek vetkőző(s) nagymonológok is a Holdon, ez belefér, ebbe a darabba ez is beleférne. Nem lenne meghökkentőbb, majd bosszantóbb, mint a Republik 67-es út slágerének folyamatos fel-felcsendülése.
Miről szól a darab? Nézze meg mindenki magának. Magyar a Holdon. Féljünk, de merjünk! Akkor nem érhet csalódás.

Irena Obermannová: Az engedetlen nő kézikönyve

Már a borítón is szerepel, hogy "szórakoztató irodalom", úgyhogy ennél nem is voltak nagyobb elvárásaim. Vagyis az, hogy egy könyv tényleg szórakoztató legyen - na, ez önmagában hatalmas elvárás, de valójában az ember a sokadik emígyen felcímkézett könyv után már ahhoz sem ragaszkodik, hogy szórakoztató legyen, megelégszik azzal, ha olvasható.

Obermannová azért ezen a célon túllőtt, ez a könyv olvasható, kellemesen-szellemesen humoros, néha magamra ismertem, néha másra, néha meg nem is mertem felnézni a könyvből a buszon, mert az engedetlen nők, halványkék nővéreim (ez viszont végig idegesített, hogy a homéroszi eposzokat megszégyenítő arzenálját vonultatta fel a szerző az "állandó" jelzőknek, hogy a hókarú Héra szüljön neki kovácsistent, de komolyan: minek kellett ez, minek...), nem néznek fel, de mindenkiről gondolnak és tudnak mindent és a mozgássérült vécébe menekülnek, ha túlcsordul bennük a megoldani-vágyás, persze beleejtik a vécécsészébe a telefonjukat, szexelnek a nőgyógyászukkal, de ellátják a családot és vannak titkos kapcsolataik és még az ügyvédjük is alkalmas arra, hogy használják rakoncátlan énjük átmeneti megzabolázására, de az engedetlen nőknél nincsenek állandó dolgok - csak az engedetlenség az. Valójában a könyv pont arra jó, hogy az ember megállapítsa, minden nő engedetlen, ez a kézikönyv nem szűkíti le a nők halmazát egy jottányit sem. A felszínen, a külvilág számára persze ez nem igaz. Mindannyian látszani akarunk valaminek, leginkább függetlennek, de törődőnek, kedvesnek, de nem nyájasnak, fiatalosan vonzónak, ápoltnak, magasnak, elcsábíthatónak, de hűségesnek... Mindennek egyszerre.

Ezt meg is beszélhetjük egymással bátran, akár egy könyv lapjain is. Persze az más, hogy nem tennénk ilyet soha, mert pont azért vagyunk nők, hogy ne bízzunk meg soha egy másik nőben teljesen, így soha, de soha, de soha nem is osztanánk meg vele, hogy valójában nem azért tértünk át a brazil gyantára, mert az új fürdőruhánk ezt követeli, hanem mert félrekefélünk az egyik beszállító ügyvezetőjével, vagy ha mégis elgyengülnénk és megosztanánk ezt a nagyon hasznos információt, számíthatnánk arra, hogy az első kölcsön nem adott pulcsi után a férjünk is megtud majd néhány izgalmasabb részletet.

Obermannová ilyenekről ír, egyrészt nekünk, bizalmatlan-fecsegő szellőnővéreim, másrészről A FÉRFI-nek, aki úgysem fogja elolvasni, mert egy nőből egy oldal bőven elég, nem kell egy egész könyv az ön- és igazi-keresésből. Nekem meg pont elég volt egy könyvnyi negédes női(es)ség, mert az igazság fáj, mégha mosolyog is az ember.

"A férfiakhoz való viszonyomat nemcsak hogy beárnyékolja az a tény, hogy egyfolytában írkálok valamit, de a tetejébe, annak köszönhetően, hogy írok, igyekszem megtalálni a legpontosabb szavakat, hogy megértsük egymást, a kiforgathatatlan, kibúvót nem kínáló szavakat, a nem szétfolyó, nem taktikus szavakat. A megengedhetetlen, cseppet sem ildomos szavakat, amelyeket nem szokás kimondani, de én kimondom. Így beszélek azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám, és nagy adománynak tartom ezeket a szavakat, mert nem könnyű kimondani őket, és abban, hogy kimondja őket az ember, nincsen semmi rossz, ellenkezőleg. Ugye, hogy akarja, uram, az én célzott szavaimat, ugye hogy szomjazza őket? Tudtam, és szeretem Magát." - Tegye fel a kezét, munkahelyi e-mailen a külföldi kollégával szexuálisan túlfűtött leveleket váltó, balga nővéreim, aki nem ismert magára ebből a beírásból? Vagy legalább másra. Vagy legeslegalább rám. Na, ugye? Ilyen egyszerűek vagyunk, még egy ismeretlen is pontosan megfogalmazza a lény(eg)ünket. De aki legalább valakit felismert, azt cserébe, hálából én is szeretem, túlterjeszkedő, folyton beszélő nővéreim!

Valamelyest csökkenti a könyv néhányórás-élvezeti értékét, hogy a 220. oldalra már inkább olyan, mintha valamiféle "csináld meg magad" könyvet olvasnánk hasznos tanácsokkal, hogyan álljunk talpra, hogyan viselkedjünk, ha (engedetlen) nők szeretnénk lenni. Ez pedig az igazi (engedetlen) nőt nem jellemzi. Az igazi (engedetlen) nem tanítani akar, mert észre sem veszi, hogy van valami, amit magából megtaníthatna. Tőle tanulni akarnak. Ez a különbség.

Irena Obermannová: Az engedetlen nő kézikönyve (Gabo Könyvkiadó, 2005.)

Bartis Attila: Nyugalom - Anders Thomas Jensen: Adam almái

Holvoltálfiam?

Ma nehéz napom volt, anyám. Bírósági tárgyalásra kellett mennem, lelkileg megviselt. Ezért is gondoltam, hogy este, ha végre hazaérek, akkor Bartis Nyugalmáról írok. Aztán az este valahogy moziba is eljuttatott és mivel a halott macska és a halott varjak Bartis Nyugalmához kapcsolódtak a fejemben, így azt is gondoltam, hogy összefűzöm a beszámolót Adam almáival.

Nem a párhuzamok miatt, azok valószínűleg nem is léteznek, hanem mert ilyen a hangulatom: a morbid, sehová nem tartó, vulgárisba hajló pesszimizmust ötvözöm a morbid, valahová határozottan tartó, fanyar optimizmussal. Mert ma ez lesz a jó.

Rebeka repül! - Értenem kellene, hogy miért halnak meg állatok Bartis írásaiban, de engem távoltart attól, hogy szeretni tudjam. Pedig amúgy biztos tudnám. Rebeka repül! Aztán a filmben meghal egy csomó varjú, akik a Sátán kísértéseként fogyasztják a templom kertjében álló almafa termését. Nem maguktól, lelövik őket. Mint ahogy a macskát is, de az sem baj - pont, mint Bartis Nyugalmában, ahol by the way alapon említésre kerül egy ledarált macska - mert a macska csak "leesett". Nem tudom. Erre valami miatt túl érzékeny vagyok. Nem erről szól persze egyik sem. De egy állatkínzó elleni per napján nekem ez jár a fejemben. Rebeka repül!

Bartis világképe beteg, de érdekes. Pont ezért. Ki élne 15 évet egy anyával, aki nem hagyja el a lakást? Bartis élne, él. Holvoltálfiam? (Bugyittettélel? - mennyivel rosszabbul hangzik, pedig ez az én életem igaza, bár nem hozzám intéződött és nem is én intéztem.) Aki nem hal meg a könyvben, az már biztosan túléli. De azért a többség meghal. Előtte az írói kiteljesedés oltárán rendre baszik. Valakivel, többekkel. Bartisnál ennyiről szól az élet. Perverz, erőszakos, önző kapcsolatok és a hihetetlen ívmentes élet, amely a kezdetektől a halálba tart. Vidám olvasmány.

Ivan, a pap egy szürreális figura. De valójában a filmben mindenki az. Ivan a legazabb. Nem derül ki semmi és mégis minden kiderül, de nem kitalálósan-sejtetősen, hanem nyíltan. Valahogy Ivan körül rettentő dolgok történtek, történnek, ő mégsem vesz tudomást róluk, mert akkor meghalna. A hit élteti. A gonosz megkísérti, de ő ellenáll - Istennel az oldalán. A fia nem béna. A felesége nem öngyilkos lett. Mindenkinek van egy feladata. Adamnak őrizni az almafát és almás pitét sütni annak terméséből. Adam skinhead. A Hitler-képre cserélt kereszt falon hagyott sziluettje már a második harangozásnál eltűnik. Nekem hiányzik. Úgy teljesebb lenne a kép, de én amúgy is a belső terek rabja vagyok. Régi, kopott komód, rajta telefontöltő, mobiltelefon. Tökéletes. Valójában az egész az. Elvileg vicces és sokat lehet nevetni, mert minden történés eltúlzott, ahogy a jellemrajzok is azok. De tényleg azok-e? Mindenki követ el hibákat. Én nem nevettem. Most sem tudok. Még. Minden hiba helyrehozható?

Szerencsére nem Bartist kell kérdeznem, mert az ő világában hibán kívüli lét nincs. A jellemek önmagukba fejlődnek (vissza). Az agresszió nem is bűn: a hétköznapiság szürkéje csupán. Megütni, megbaszni, megölni nem jelent többet, mint spórolási célzattal legyet csempészni az italba vagy elütni egy hollandsegélyszállítmánypiros pulóverben futkározó, pucér seggű cigánypurdét. Mindenki magányos hős, csak néha összeérnek a szálak. Akkor történik valami szaftosan megfogalmazható, polgárpukkasztóan az olvasó arcába vágható, aztán jönnek az újabb semmik.

Holvoltálfiam?

Megváltozik-e egy neonáci világképe? Megváltoztatható-e? Vagy egy benzinkutakat rabló "pakié"? Egy folytonevő és mindent zsebrevágó, nemi erőszakért ült valamikori teniszcsillag-jelöltté? Egy alkoholista, gyermeket váró, zilált nőé? A nézőé? Leeshet-e Hitler képe a falról? Leeshet-e a Biblia mindig úgy, hogy Jób Könyvénél nyíljon ki? Mindig minden leeshet-e?

Kiváncsi vagyok, hogy Alföldi Róbert milyen filmet készített a Nyugalomból. Olvastam a kritkákat, pedig nem szokásom, de a filmet még nem láttam. Szeretném megnézni. Nem tudom elképzelni, hogy mit és hogyan lehet ebből a könyből megfilmesíteni. Holvoltálfiam? Talán ezt. Ezt biztosan. Erről szól minden és minden ide tér vissza. A holvoltálhoz.

Mindkettő kell. Mindkettő olyan, hogy kell ahhoz, hogy az ember kilépjen és megtanuljon nyomorában mosolyogni. Terápiás célzattal kell. Mindkettő.

Holvoltálfiam?

Tudja anyám, hogy van az: egy fárasztó nap végén az ember elmegy saját kis "Tibetjébe" - csak a rend kedvéért - de rájön, hogy ott nem jó mással, csak (ön)magával. Lezárja az almákat, a díszlettel berendezett börtönt és az összes szereplőt, s saját élete szereplői felé fordul. Ez pedig így jó. Mégha ma kicsit hiányos is élete szereplőinek köre. Az igazi hiány mindig valami létezéséből fakad, és épp ezért nem lehet negatív érzés. Ezt nem tudja Bartis. Én szerencsére igen. Mosolyogva bújok ágyba a hiányérzetemmel. De legalább rend van. Rend volt. Szép nap ez a mai.

Bartis Attila: Nyugalom (Magvető, 2001)
Adam almái: http://adamsapplesthemovie.net/

Pomo D'oro (Budapest V., Arany János utca 9.)

Sokáig gondolkodtam azon, hogy írjak-e éttermekről, ételekről, kulináris élvezetekről... Aztán meggyőztem magam: írni fogok. Az étkezési (étel-élvezeti) kultúra sem szorulhat ki kalandozásaimból, mint ahogy másokéból sem.

Pénteken a kutyás csapattal az egyik tagunk, barátunk születésnapi meglepetés vacsoráját tartottuk, ehhez választottuk helyszínül a tévés Gianni éttermét, mert szerettünk volna egy olyan helyet, amely
- az udvarias kiszolgálással,
- a jó ételekkel,
- az általunk vitt torta felszolgálásával,
- könnyű elérhetőséggel
járul hozzá ahhoz, hogy feledhetetlenné tegyük az estét.

Nem kellett csalódnunk. Nem, nem, Gianni étterme nem az igazi ínyencekről, bár szerintem ők is találnak kedvükre valót az étlapon, sokkal inkább az olaszosan temperamentumos, de mégis anyásan törődő kiszolgálásról, magas minőségű alapanyagokról, kényelmes-otthonos elrendezésről, tehát a jó hangulatról szól.

Nem is biztos, hogy enni megy ide az ember... A házi szélesmetélt vargánya szeletekkel forgatva sajnos kihűlt, a tészta pedig hidegen kicsit műanyag-szerűvé vált, de igazából szerintem az adott - oldott hangulatú és boldog - pillanatban bármit megettem volna, akár a '80-as évek műanyagbanánjait, narancsait is. :) Meg az sem különösebben rossz érzés, ha az embernek az első falatnál az jut eszébe, hogy "én ezt jobban el tudnám készíteni", aztán ahogy szép lassan elfogyasztja az ételt, eltöpreng azon: vajon mit tehettek még bele... (Sosem fogom megtudni.)

Mindenesetre a Pomo D'ororól egy biztosan elmondható: náluk a vendég az úr. S ha csak ez lenne az egyetlen dolog, amit ki lehetne emelni, már akkor is többet mondhatnék róla, mint sok más étteremről, de szerencsére... Tényleg ajánlom. Nem azért, hogy utána, mint egy jól időzített, tökéletes szeretkezést követően, tüzijátékot véljen látni, érezni az ember... Ahhoz még keresem az igazi éttermet... De egy könnyed estéhez tökéletes.

Abigél (Thália Színház, 2008. március 30.)

Ha valaki úgy dönt, hogy szeretne legalább egyszer életében állótapsos előadást látni, akkor jó eséllyel az Abigélben nem fog csalódni. A közönség ugyanis állt és tapsolt és lelkesedett, ahogy azt az ember elképzelte korábban, amikor azon merengett valamelyik nem túlságosan sikerülten kiválasztott színházi élménye után, hogy vajon tényleg elmúltak-e azok az idők, amikor az, hogy "ováció" még a teátrum falai között is értelmezhető kifejezés volt.

Szabó Magdának, a nemrégiben elhunyt írónőnek az Abigél könyvben, filmben és most musicalben is meghozta azt, amiért érdemes alkotni. Sikeres. Szerintem ugyan a történet nem jogosítaná fel ekkora népszerűségre, de a tündérmesei elemekkel jól dolgozó írásműveket, különösen ha azokból a tévében évente legalább egyszer lejátszásra kerülő film is készül, szeretni szokás. Az Abigélt pedig szeretik Magyarországon - és be kell vallani, hogy külföldön is.

Némi szkepticizmussal ültem be a musicalre, különösen, hogy a magyar dájhárd óta nem tartom jó ómennek (saját öregségem okán), ha egy előadáson a nézők túlnyomó többsége a nálam jóval fiatalabb korosztályból kerül ki. (Az ember néha beleöregszik a színházlátogatásba és házsártos, botjával mutogató, kis gyöngyös retiküljét lóbázó vénséggé változik, bocsánat ezért, nekem azt hiszem, hogy minden ellenkező szándékom ellenére sikerült ezt kiviteleznem - gondolatban legalábbis.)

Vitay Georgina színrelép, onnantól peregnek a jól ismert események, a hangosítás pocsék, bár azt még elnézném a galéria bal oldalán ülve, ha a "tömegjelenetek" szövegét nem érteném, de az egyszerűen elkeserítő, hogy ezt sajnos elmondhatom az énekpárbaj(ok)ról is. Vagy a nagy korosodásban egész egyszerűen megsüketültem. Ez lehet az egyetlen mentsége a hangtechnikáért felelős munkatársnak.

Nem tudom, hogy kit szeressek jobban, kit kevéssé, valahogy annyira megfelelni vágyó az egész csapat (hiába, még nem rég volt csak a bemutató), hogy műtermi fotó-szerűen mű az egész. A koreográfia pedig hálátlanul nem segít ezt feloldani, sok jelenetben teljesen önálló életet él a maga darabosságával. Ha érteném a szöveget, akkor is sokszor elvonná róla a figyelmem a táncimitáló robodance...

A szereposztás jó, vannak kevésbé kiforrott és csodálatosan csengő hangok, a megasztáros szépfiú feltűnése pedig mindenképpen megdobogtatja a serdülő női szíveket, miközben én fentről azon tűnődöm, hogy a lezselézés fintora-e csupán, hogy Bálint Ádám felülnézetből kopaszodni látszik. Ha marketinges lennék, biztosan vele adnám el a darabot. Jól is néz ki, valljuk be, hangja is van - ritka az ilyen manapság a magyar színpadon (és most senki ne hozza fel nekem Kamarás Ivánt, mert ő minden imázsépítés ellenére sem néz ki jól és punktum). Persze Bálint Ádám egyben azt is jelenti, hogy nem abban a szereposztásban nézhettem meg csodatévő Abigél történetét, melyben szerettem volna. Mégegyszer azért nem megyek el rá, majd elképzelem valahogy.

Siménfalvy Ágota Horn Micije nem hagy maga után kívánnivalót, kerek és teljes, eszembe sem jutna megkérdőjelezni az alakítást, bár a rendezés néha teátrális tettekre kényszerítette (miért kellenek a szomszéd utcából is látható gesztikulációs elemek?), illetve a lakásán rendezett játék belassítása viccesen mátrixosra sikeredett (vártam is, hogy majd hajlonganak ide-oda, mint Kenauék tették, de aztán nem, csak a kis Vitay lépett le az ablakon keresztül).

A Zsuzsanna testvért alakító Füredi Nikolettet nem drámai alakításáért fogjuk szeretni, ez biztos, pedig néha lehetett volna belőle több és hihetőbb, viszont azt el kell ismernem, hogy gyönyörűséges hangja van. Őt képes lennék órákon át hallgatni, különösen, ha a szöveg megértése érdekében is tenne valaki valamit. Viszont pont az ellenkezőjét állíthatom Kis Mariról, vagyis Ábrahám Gabrielláról, mert az ő hangját még annyiszor is elég nehezen viseltem el, ahányszor kénytelen volt egyedül énekelni.

Összegezve az Abigél kimondottan egy nézhető darab, bár a dallamok közül talán egy az, amelyiket most is fel tudom idézni, a többi felejthető vagy csak aggkori szenilitásom nyelte el őket mind, ki tudja?... Nézzétek, élvezzétek és halljátok (jobban, mint én), feleim. De nem kell sietni, hátha a végén is megpihenhettek majd: kizárt, hogy egy évadot végigvisz állótapssal.

Végezetül ki kell, hogy fejezzem elismerésem az Abigélhez kötődő jótékonysági kezdeményezéshez, melyben a gyermeknek nincs más dolga, mint legalább egy oldalas olvasónaplót írni a regényről, s a legjobbakat a csodatévő szobor ellátja olvasnivalókkal, egyéb programokon való részvételre feljogosító ajándékokkal, mindenfélre kulturális dologgal. Ritka az ilyen, kár, hogy nem kapott nagyobb hírverést. Pedig ennek még én is állótapsolnék.