Vannak előnyei a klasszikusoknak, de az elvárások is magasabbak. Shakespeare esetében legalább az írói kvalitásokat nem kérdőjelezi meg a becses színházba járó vagy tévedő - hiszen adott, örök, alapérték. Minden, ami jó vagy rossz lehet, az a rendezőn, a színészeken, a fizikai körülményeken vagy a befogadón múlik.Azért görcsbe rándult a gyomrom, amikor a színház előtt várakozó iskolás csoportokat megpillantottam. Felidéztem a Veszprémi Színházhoz kötődő Shakespeare élményeimet és majdnem felhúztam a nyúlcipőt. De aztán meggyőztem magam, hogy a diákok érdeklődésének irányítása is nemes feladat és hogy valószínűleg nálam több rossz klasszikus adaptációt voltak kénytelenek elszenvedni az irodalom tanárok, akik az orientáció oltárára hajtogatták fel sorvadt, fittnesz-termet sosem látott testüket. Ettől máris elmúlt a szorongás. Más nyomorának elemzése a legmegbízhatóbb feszültségoldó.
Zsámbéki Gábor rendező fotótémaként fogta meg a darabot, s egyben gondolt a hallási nehézségekkel küzdőkre is, gyakorlatilag annyira bemondónősre sikerült a szövegek (f)elmondása, hogy még az utolsó sorból is le lehetett volna olvasni egy-egy színész szájáról Shakespeare örökbecsű mondatait. A kimerevítettség, a konstans várakozás idegörlővé alakították az előadást, a minimalista díszlet, a darabot tévesztett jelmezek furcsa karneválja csak fokozták a hatást. A Machbeth nem nyugodtan hátradőlős, romantikus érzelmeket keltő írásmű, a színpadon is meg kell halnia ahhoz mindenkinek, hogy az élmény élhessen. Azért a végső küzdelem vásári komédiákat idéző koreográfiája zavartkeltően naívra sikeredett...
Kivételesen a meztelenség (Fullajtár Andrea Lady-jeként) is helyén volt, ami az utóbbi időben nagy szó a Katonában, hiszen minden darabban legalább egy pénisszel vagy egyéb genitáliával szembe kell néznie a munkában megfáradt kultúr-kalandornak. Az őrület ilyen, abban nincsenek társadalmi megkötések vagy önkontroll. Szép alakítás társult a szép testhez, a mondandót erősítette és nem Playboy nyusziként fűszerezte Fullajtár Andrea, aki amúgy is az egész darab alatt igyekezett hihetővé tenni Hajduk Károly bárgyú Machbethjét.
Ha Hajdukot nem láttam volna az elmúlt egy hónapban három darabban is, lehet, hogy kevésbé tűnt volna fel, hogy előre legyártott arcai vannak bizonyos érzelmekre. Így viszont az ő figurája megölte Macbethet az első távolba révedéssel és végig halott is maradt, nem tudott ebből kitörni. Ez a főszerep nem neki való.
Mindenképpen ki kell emelnem Haumann Péter jelenlétét - más dimenzióba kerül az egész színpad és nézőtér, amikor megjelenik a színen, fejet hajtok, ismét, sokadszorra. Ha csak abból a pár percből állt volna az egész, akkor is megérte volna, akkor sem bántam volna meg, hogy jegyet vettem. Neki nem kell az egynek és kiemeltnek lennie ahhoz, hogy elvigye a hátán az egészet. Neki még a képszerű rendezési elképzelésből is ki szabad lógnia, kikacsinthat, hiszen tudja jól, jobban, mivel lehet közel osonni a néző lelkéhez.
Összefoglalva: nézhető, érdekes, de nem túlmodernkedő értelmezés a Katona Shakespeare-feldolgozása. Nem lesz az évszázad előadása, de ha valaki drámára vágyik és már unja a tévét, vegyen jegyet. Amíg még lehet. Félő: érdeklődés hiányában hamar lekerül a repertoárról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése