2008. május 29., csütörtök

Fütyülős tárgy kiállítás (Merlin, 2008. május 24-június 8.)

Bár terveztem, a kiállítás megtekintése mégis "véletlenszerűen" történt - egy színházi este alkalmával. Jó helyen volt és jó időben, így is mondhatnám.

A Zwack és az Arc közös tárgytervező pályázatán mindössze annyi volt az elvárás, hogy a Fütyülős márkanév alatt futó pálinkához kapcsolódó matyó hímzés mintavilágát felhasználva szülessenek új alkotások.

Az ötlet alapvetően marketing-fogás, de mégis: számomra kellemes csalódás volt az, hogy mennyi tehetséges, kreatív és lelkes ember mozdult és hogy mennyire minőségi munkákkal álltak elő. Divat lesz "fütyülősbe" öltözni, trendi lesz a matyó hímzés - az, hogy a Fütyülős pálinkákból mennyivel fogy több, nem tudom (én biztosan nem mozdulok el a jól bevált nulla fogyasztásról semerre), de előfordulhat, hogy vodka-narancs helyett Fütyülőst kérnek majd a diszkópultnál a fiatalok.

A Merlinben megtekinthető a beküldött alkotások egy része (kár, hogy megvásárolni vagy legalább vételi opciót bejelenteni nem lehet, van olyan, ami engem pld. kimondottan érdekelne), sőt közönség-szavazni is lehet (a szakmai zsűri fődíját a fényvisszaverő matyó mintával díszített láthatósági mellény nyerte). Be vagyunk tehát vonva, de a jó értelemben. Támogatnám, hogy több ilyen kezdeményezés legyen. Nem baj, ha a lelketlen reklámosok, akik mindent és mindenáron el akarnak adni, belekevernek egy kis társadalmi missziót is a harcba. Így a végén mindenki jól jár.

Az egyetlen negatívum a kiállítással kapcsolatban, hogy a Fütyülős hímzés-mintás papírdobozai nem igazán szerencsések állványnak, mivel a virágok fűzére sokszor elnyomja, észrevehetetlenné teszi a felvonultatott tárgyakat. Ráadásul valami miatt a kampány honlapján (www.futyulos.com/tervezz) is csak a kiállítók neve és a kiállított "cucc" fantázianeve látszik, kép nincs. Pedig jó lenne, én megnéztem volna újra (meg újra) kedvenceimet. Meg hát nem is mindenki Budapesten fütyül... De most sajnos fütyültek rájuk...

2008. május 28., szerda

A kiscsákói Geist-kastély


Szeretne-e valaki országos védettségű műemlék lenni? Nos én már egyértelműen tudom a választ: nem. A hétvégén meglátogattam ugyanis egyik kedvenc alföldi kastélyomat, mely ebbe a kategóriába tartozik... Siralmas látvány fogadott, a néhány éve megkezdett felújítás abbamaradt, a körbezárt területen gaz, üresség, csend, elmúlás...

Segíteni nem tudok, csak végignézem, ahogy a valaha jobb napokat látott, állítólag Ybl Miklós által tervezett tornyos épület az enyészeté lesz úgy, hogy közben papíron védik... Ráadásul a kastély magántulajdonban van (a majorban a Szivárvány utca lakói megörültek, amikor érdeklődtem, mert azt hitték, hogy vevő vagyok... Bárcsak lehetnék, de sajnos nem...), a német úr, aki még látott fantáziát a felújításában, már nem él. Az álványok ott maradtak, a vadászkastély párkánya alatt végigfutó motívumok közül a még fellelhetőek megtisztítva, restaurálásra előkészítve merednek a nyomorba-haló messzeségbe.

Nem egy vidám hely, pedig megérdemelné, hogy az legyen. A kastély üzleti hasznosítását elképzelhetetlennek tartom, pedig töprengtem ezen is, de rossz helyen van és rossz állapotban... Igaz, hogy fél óra autózással már termálfürdőben áztathatja magát az ember, vagy akár a kert végéből vadászhat, de Kiscsákó a világ vége, még tábla sem nagyon jelzi, hogy létezik, a bekötő út pedig csak erős idegzetűeknek ajánlott. Az emberek viszont kedvesek, közvetlenek és sajnálják a kastélyt. Mint ahogy én is. És tehetetlennek utálok a legjobban lenni. Mert valami megoldás biztosan van, csak én nem találom, mert mindig a pénz és a hasznosítás oldaláról indulok el. De valaminek lennie kell...

Geist Miklósnak nem ez volt az egyetlen kastélya ezen a környéken, sajnos a kondorosi (geisztcsákói) sincs jobb állapotban, mint a kiscsákói (és a kettő nem ugyanaz, bár tudom, hogy sokan keverik). A hajdani gyertyagyáros-sertéskereskedő tudott élni, azt kell, hogy mondjam. Meglepődne, ha látná: mi lett a gyönyörűséges épületekből... Én is meglepődtem, pedig alig pár évvel ezelőtt láttam utoljára. Akkor épp ki volt tisztítva a környezete, az sokat javított az összképen... Akkor még a patakon túli "imaházba" sem kellett félcombig érő gazon átvágni, most örültem, hogy a fa harangláb és az ablaktalan "egyszobás" még áll egyáltalán.

Mivel magánterület, így a kastély belsejével nem ismerkedhet meg az egyszerű földi halandó. Pedig tényleg szép és valami miatt a belső felújítások előbb kezdődhettek, mint a külső, homlokzati munkák. A villamos vezetékek már a falban vannak és szerintem a csövek is kicserélődtek. Az egykori vadászterem menyezete fastukkós, gyönyörű, de a tető megbontása miatt az egész épület ázik, málik... Szívszorító, tényleg az.

Nekem ez a kastély fontos, nem tudom, hogy miért, de az, és nem akarom így látni... De látni akarom virágozva, teljes pompájában, szeretve. Azonnali megoldást akarok, segítséget, kiáltást és rendet. Befektetőt, őrültet, akárkit.

Addig azért kérem, javaslom, ajánlom, ha valaki a Dél-Alföld felé veszi az irányt, pillantson rá. Hogy tudja, hogy számít, hogy tudunk róla, hogy fontos. És mert érdemes is.

Euripidész: Bakkhánsnők (A pozsonyi Meteorit Nemzetközi Színház vendégelőadása a Merlinben, 2008. május 27.)


Nem hátrány, ha az ember előre tudja, hogy mire számítson. Ebben az esetben vagy elkerül bizonyos helyzeteket vagy méltósággal tudja viselni.

Rám nem jellemző az előzetes készülődés, véletlenszerűen és hangulatomra hagyatkozva döntök színházi előadásokat illetően. Sokszor rosszul.

A pozsonyi Meteorit Nemzetközi Színház attól nemzetközi, hogy különböző nemzetiségű színészek játszanak együtt a színpadon. Szegényes képzettársításomban ez valahogy mégis azt jelentette, hogy együtt, de magyarul. Nos, nem. Együtt és mindenki a saját nyelvén. Akinek kettő is van, az vegyesen. Így láttam tehát Euripidész drámáját szlovákul, csehül, angolul és magyarul - egyszerre. Utoljára ilyen zanzával a Kálmán Imre tiszteletére rendezett nemzetközi operettgálán találkoztam, de ott nem volt zavaró, hiszen a dalokat (gyermekkorom szilveszteri és egyéb élményeinek bázisán) bőszen énekeltem magamban (természetesen magyarul). Na, Euripidész nem képezte szerves részét gyermekkorom memoriterjeinek, így nem volt mit a fejemben énekelni, szavalni, gondolni... Pedig tudom, tudom... Dionüszosz isteni voltát tagadják a galád thébaiak, ezért bosszútállni érkezik a hős. Pentheusz bár erőteljes vonzalmat érez Dionüszosz iránt, hezitál, nem meri érzelmeit, az új iránti vágyát szabadjára engedni, szembeszáll és veszít. Saját anyja, Agaué öli őt meg. Szép történet.

Na, de hogy is van ez más nyelvre kapcsolva és más hangszerelésben? Dionüszosz olyan, mint David Beckham és David Bowie egybegyúrva. Metroszexuális lénye a szórólap szerint popsztár, a darab során angol nyelven előadott Marilyn Manson zenéjére hajazó dala alapján inkább rocksztár felhangú kirakatbábú, aki valahogy mindenki körül ott van, mindenki cipeli, mozgatja, áthelyezi, hatalmába kerül, vágyakozik iránta. Ezt még én is, aki amúgy a táncban kifejezett érzések, történet-töredékek megértésében nem jeleskedem, fel tudom fogni a hangos, lüktető zenei aláfestés ellenére, mellett is. A bakkhánsnők prostituált-elmeháborodott figuráját már kevésbé, bár kimondottan tetszenek a szövegmentes mozdulatsoraik, inkább képszerűen tárolom, mintsem a mű megértéséhez szükséges történésként. Pentheusz akár a Turandotból is átfuthatott volna az operaházból, nekem legalábbis oda linkel gonosz kis freudi agyam. Biztos az aranynadrág-aranyöv miatt. Teljes a káosz. A történet lényegében mindegy, az első részben mindenki kiabálva beszél, az érzések arcon történő megjelenítésére hasznosabbak lettek volna a maszkok, a színészeknek ez ugyanis nem ment, nagyon nem.

A második rész már valamivel színházasabbra sikerült, voltak csendek és igazi dráma egy darab máj körül, mely ugyan a mű legkegyetlenebb része hivatott volna lenni, de a néhai Moha és Páfrány mesét eszembe juttató nyelv miatt én inkább házastársi vacsorabotránynak éltem meg. "Megint nem rántotthús, hanem máj, mindig csak máj." Ez persze nem támasztotta fel a máj "alapjául" szolgáló Pentheuszt és nem csökkentette az Agauét alakító Pavlína Storková érdemeit sem - már ami az alakítást illeti. Tényleg hittem neki, ebben az egy kicsi jelenetben legalábbis, mert amúgy meg ő volt a legrosszabb. Megint tudnék hozni egy párhuzamot - a jelen blogon is szereplő Blikk című rettenet rágógumis, copfos, hátizsákos betépett "Kiscsaj"-át, Stefanovics Angélát. Na, pont olyan üresnek és hiteltelennek éreztem Agauét, mint Kiscsajt. És még hasonlít is egymásra a két színésznő.

Számomra nem derült ki, hogy Dionüszosz akkor most egy önelégült és bosszúvágyó gyilkos vagy csak saját mámorító, tudatmódosító hatásának következményeit kénytelen viselni. Bizonyára jobban ment volna a megértés, ha az előadás előtt tudatmódosítok. Így viszont a legbutább, legértetlenebb nézőnek éreztem magam, aki bármi mással tölthette volna az idejét színház helyett, hiszen ígysem volt színházban. Lélekben semmiképpen sem. Sajnos.

2008. május 27., kedd

Nick Cave & the Bad Seeds (2008. május 26. - Petőfi Csarnok)

Nick Cave előben, fényben, PeCsában. Nem is tudom, hogy mit írhatnék... Az igazság az, hogy élő ikonokról akkor sem írnék rosszat, ha történetesen csak kiállnának a színpadra, integetnének az összegyűlt érdeklődőknek és elénekelnének egy népdalt... Egyszerűen nem menne.
Szerencsére Nick Cave esetében nem kell a felvezetés mentegetődzésnek tűnő sorai mögé bújnom. A koncert élő volt, mozgós, olyan nickcaves. Csak én öregedtem meg. Kiöregedtem a küzdőtérről, nem is lett volna hozzá kedvem. Jobb volt ez így, távolabbról, hallhatóbban, megpihenősebben, elmerengősebben. Néha elgondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy én valahogy gyorsabban öregszem koncert-ügyileg, mint pld. Nick Cave, de biztosan erre is van valami racionális magyarázat. Ő még mindig elől prédikál, én meg már leginkább csak hallgatok, maximum az ütemet vagyok hajlandó még dobolni észrevétlenül és magamban dúdolgatok...

Az új lemez zenei anyagát ügyesen néhány régi, ismertebb nótával vegyítve tálalták - remekül. Hátborzongatóan néha. Zavarbaejtően. Hány éve is volt, amikor ugyanezen a helyen (a PeCsa tényleg semmit nem változott szabadtérileg) egy becsempészett diktafonnal roptam és hömpölyögtem a tömeggel? Az volt Nick Cave első magyarországi koncertje... 17 éves voltam. És boldog. Mint most. 14 évvel később. Valahogy ez mindig ugyanaz, ugyanott. Nick Cave a Szigeten más volt, de a PeCsában az én Nick Cave-em. Az igazi.

Az album (Dig, Lazarus, Dig!!!) nem valószínű, hogy a kedvenc NC albumom lesz, a balladásabb zenéi közelebb állnak a szívemhez. Viszont előremutató, ha még ilyen életművel az ember háta mögött szükséges előre mutogatni egyáltalán. Azért kötelező darab, meg kell lennie minden valamirevaló Nick Cave szimpatizáns CD-gyűjteményében. Sőt, szerintem meg is szerethető, úgyhogy ha elégszer hallgatom, lehet belőle kedvenc, csak vissza kell pörgetnem magam a megfelelő hullámhosszra. Hallgatom is jó sokat, törekszem.

A koncert részleteit, a számokat, az érzéseket már leírta más kritika (pld az Index újságírója nagyon érzékletesen és szemléletesen), én nem teszem. Nem is értek hozzá. Nekem maradt a primer élvezet. Fejet hajtok a mester előtt és még a bajuszt is megbocsátom, pedig azt hittem, hogy az nem bocsánatos bűn kategória. De az. Nick Cave-nek minden az. Azt hiszem. :)

Az este tökéletességét csak fokozta az egyedüliségemet felváltó társaságosságom, úgyhogy 2008. május 26-a határozottan JÓ NAP-ként vonul be nemlétező történelmembe. Meg is hallgatom gyorsan a Midnight Man-t, hogy a mai napot is jól zárjam a tegnapi emlékén merengve.

2008. május 19., hétfő

Euripidész: Alkésztisz (A Kecskeméti Katona József Színház vendégjátéka a Merlinben, 2008. május 19.)


Ha summásan akarnám összefoglalni a darabot, akkor kísérőm szavait kéne idéznem: "Fasza volt".

Női mivoltom persze nem engedi meg, hogy ilyen összefogott és terjengősségtől mentes legyek, így leírom, hogy miért volt "fasza" a darab. Tóth Miklós darabja, mi több: része. Néha metál koncert, néha fekete-fehér, kopott, "edith piaf"-osan projektált, néha szexuálisan túlfűtött, kigyúrt színészekkel teli heppening. Euripidész még Devecseri Gábor fordítása ellenére is kortárs, ahol a gyász, az önfeláldozás és az érzékiség, a sors és az Istenek együtt isszák kristálypohárból a vörösbort.

Alkésztisz távozásának fájdalma néma és kimerevített Munch-sikolyként volt hivatott az agyunkba égni. A halál keménysége állatias szexualitással párosult - a halál szexi, a halál vibrátort tart a lábad közé. Héraklész olyan, mint egy G.I. Joe. A színpadon elfér minden, ami a halál-élet kérdései köré csoportosítható, lehet szopni, az eltávozott kedves kivetített arca előtt poharat rázogatni, majd az arcára "élvezni", szado-mazo cuccokat viselni. A vibrátor pedig megáll az asztalon és körbe-körbe pörög, táncol. Ez szép kép.

Úgy tűnik, hogy az embergyerek szimbólumokkal nincs szerencsém, a mostaniak feje is koppant - nagyot. Voltak babák és babafejű felnőttméretű jelenlévők, nyivákolók, kétségbeesettek, megrettentek, amolyan David Lynch-módra. Az anyjuk magukra hagyta őket, hogy mentse férje életét. Ők pedig maradtak, árvák.

Olvasgattam a kritikákat és szinte mindenhol ilyen kérdések merültek fel, hogy vajon szabad-e egy anyának a férjét választania a gyermekei helyett? A szerelemben el szabad-e fogadni ilyen áldozatot?

Én is megkérdezem magamtól, hogy tennék-e ilyet. Nem. Bár lehet. Néha igen, néha nem. A halál szexi. Ezt eddig nem tudtam, most már ez is befolyásolhat, nem tudok válaszolni. Nem tudom, hogy viselkednék, hogy döntenék. Azt biztosan tudom viszont, hogy ha úgy döntenék, hogy megyek - más helyett, mindegy is, hogy kiért - soha nem kérném, hogy ne töltsék be a helyem. De ettől hiszem azt, hogy Euripidész akár nő is lehetett volna. Mert a nők ilyenek, ők mondanak ilyeneket az önfeláldozás árnyékában. Ők bátran vállalják a halált, de élni már nem hagynák azt, akiért teszik. Euripidész ismerte a nőket. Mindenesetre.

A halál metál-zenéje a végére már idegesítő volt, a sötét-szakaszok az elején még jól, a végén már túltörték a darabot, de a kezdeti félelmeim nem igazolódtak be: igenis nézhető, igenis élvezhető. Stúdió-szinthez erős taps-zárással. 16 éven felülieknek.

2008. május 17., szombat

A fiúk nem sírnak - Jackie Kay: Trombita

Már régóta tervezgetem, hogy írok Kimberly Peirce 1999-es, A fiúk nem sírnak című filmjéről, amiért Hilary Swank - megérdemelten - Oscart kapott, de valahogy mindig elhalasztottam: nem volt mihez kötnöm és közhelyes nem akartam lenni.

A héten Svájcba utaztam munkaügyben, könyvet szándékosan nem vittem, csak munkát és tanulnivalót, hogy így is a "hasznos" időtöltési lehetőségek irányába tereljem magam... Persze már a repülőtéren pótoltam a hiányosságot és vettem magamnak könyvet. Ismét véletlenszerűen. Jackie Kay: Trombita.

"Apámnak, mint kiderült, 85-ös melle volt, de hálószobája rejtekén fáslival betekerve leszorította őket." Szerintem ebből már sejthető, hogy mi a közös a filmben és a könyvben. Olyannyira közös, hogy folyton a film pergett a fejemben, miközben olvastam... Meg - természetesen - a The Cure slágere, nem a legjobb nótájuk, de mivel ők meghatározó szereplői zenei ízlésemnek, így... Boys don't cry...


Brandon egy női testbe zárt fiú. Új életét új helyen kezdi, beilleszkedik, elfogadják, szerelmes lesz, kapcsolatot teremt, de a titkok mindig kiderülnek, az amerikai filmekben meg aztán különösen, így a vége megaláztatás, erőszak, gyilkosság. Nekem a vége már nem kellett volna, egy átlagnézőnek elég feldolgoznia azt, ha valaki transzszexuális. Nem is biztos, hogy érti, lehet, hogy neki a Swank által megformált karakter egy leszbikus nő vagy esetleg transzvesztita... A film nem elég hosszú, hogy eldönthesse az ember: el tudja-e fogadni, hogy létezik ilyen vagy nem. Nincs ideje arra, hogy maga ítélkezhessen, mert megteszik mások - Brandont Teenaként a végén megerőszakolják (a teste fizikailag ugyanis egy női test) és megölik. Ezzel pedig egyetlen jóérzésű néző sem hiszem, hogy tud azonosulni. A témaválasztás érdekes és dícsérendő, de a film története feledhető.

Ami miatt mégis érdemes ezt a filmet megnézni, az Hilary Swank és Chloë Sevigny (ő amúgy egy másik "kedvencemben", Jarmush Hervadó virágaiban is látható). Minden mozdulatuk, pillantásuk, rezdülésük hiteles és az összhang is adott kettőjük között. Szerethetők vagy gyűlölhetők, de nem maradnak közömbösek, nem akarnak azok maradni: egymásért, magukért lázadó fiatalok. Velük vagyok végig. A halálig. Éljen Amerika... Halál nélkül vajon eladható lett volna a film? (Bár már az is nagy szó, hogy nem Bruce Willis volt a mindenkit-megvédő-és-mindent-megoldó egyik főszereplő - csak úgy, az eladhatóság kedvéért...)

Jackie Kay könyvétől mindent megkaptam, amit a filmtől nem. Semmi erőszak, ez inkább lélektani írás. Utánanéztem, hogy ki is ez a Jackie Kay (ha már a vásárlást nem előzte meg alapos információ-gyűjtés), s hogy honnan ered a Trombita "ötlete". Most már tudom, hogy Jackie Kay egy skót fekete író, a könyv megírásához pedig Billy Tripton halálának híre szolgált. Tripton egy jazz zongorista volt, aki nő volta ellenére férfiként élte az életét. A könyv is hasonlóról szól: Joss Moody egy jazz trombitás, aki férfiként élt, halála után viszont kiderült, hogy nő volt. Életében ezt csak a felesége tudta, még örökbefogadott fia sem. A könyv nem egy történet. A könyv érzelmi megközelítések gyűjteménye. Millié, a feleségé, akinek a szeretett társ halála mellett a szeretett társ nemi hovatartozásának médiában való taglalásával is meg kell küzdenie. Colmané, az örökbefogadott fiúé, aki a ravatalozóban döbben rá az igazságra, s hirtelen kicsúszni véli maga alól a talajt, a bizonytalan kezdet utáni biztosnak tűnő, családi idillt és dühét egy botránykönyv megírásába kívánja fordítani. Vannak még epizódszereplők: zenésztársak, a könyv megírásában segédkező újságíró, Joss Moody édesanyja. Mind más és más aspektus, más és más történet. A végén mégsem a sikeres jazz trombitásról szól a könyv. Sokkal inkább arról, hogy mit teszünk váratlan és sokkoló helyzetekben, hogyan dolgozzuk fel a halált, hogyan vagyunk emberek és hol van a határ, amit már nem lépünk át. (A szöveggel persze akadtak gondjaim, de ez nem csökkenti az ötlet és kidolgozás értékét, én vagyok egyszerűen ilyen folyton fanyalgó.)

Ajánlom tehát: Jackie Kay: Trombita (Ulpius-ház, 2002.)

2008. május 8., csütörtök

Shakespeare: Lear király (a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a Thália Színházban, 2008. május 7.)


Rossz-e az az előadás, amelyről a szünetben a közönség fele távozik?

Rossz-e az az előadás, amelyen a díszlet részeként egy funkciómentes szimbólum-telefonfülke inkább az "előző előadásról ott felejtett" látszatot, mint a szerves kapcsolatot hangsúlyozza?

Rossz-e az az előadás, amelyen még a rutinos színházbajáró is kényelmetlenül feszeng és egy idő után már sznobságból sem próbál úgy tenni, mintha értené: mi történik a színpadon?

Rossz-e az az előadás, ahol egy légkondícionáló zümmögése képes elnyomni a színészek hangját?

Klasszikusra vágytam, Zsótértól az ember mindent kaphat, de klasszikust nem. Lehet azt mondani, hogy azért nem értettem meg a lényegi mondanivalót, mert nem vagyok elég művelt, meg amúgy is konzervatív vagyok... Az vagyok. Ilyet nem szabad egy színházzal tenni. Maximum stúdióban, de oda meg nem való a Lear.

A Thália "gondnoksága" ráérezhetett erre, biztosan olvasták a kritikákat, s ezért a légkondícionálót olyan alacsony hőmérsékletre állították, hogy meg lehetett fagyni, fizikai szenvedés volt minden eltöltött perc a darab nélkül is. Így azok, akik feladták a szünetben, bátran hivatkozhattak érzékeny szervezetükre, s nem kellett egyből megfogalmazniuk, hogy "ilyen rosszat talán még nem is láttam soha". Kegyes feloldozás, gondos Thália. (Azért ha a következő vendégelőadásnál is hűtőházra hasonlít majd a nézőtér, mást kell majd feltételeznem.)

Én nem akarom eljátszani, hogy azon kevesek közé tartoztam (tartozom), akik megértették a művészi mondanivalót. Én azon sokak közé tartozom, akiket bosszant a minimál-színjátszás, a néha kifejezéstelen (és halk) beszéd, a szinte mozdulatlanságba merevített történet... Így már meg sem kell említenem a bosszantó díszletet (a hülye telefonfülkével), a nemcseréket, a térbeli mozgások követhetetlenségét és a szövegtévesztéseket (az egy nézőre vetített bakik száma itt volt a legmagasabb az általam eddig látott ÖSSZES előadás közül!)... Szeretheti ezt egy maroknyi ember, lehet ez egy új tálalási mód, de ha nem jó a főzt, nem eszik meg, akármilyen rafináltan is tesszük a publikum elé. Zsótérnak sikerült elérnie azt, hogy az ember evés nélkül is rosszul lesz a főztjétől.

Csak tudnám, hogy a telefonfülke...?


(A Lear király a Szegedi Nemzeti Színház honlapján: http://www.szinhaz.szeged.hu/sznsz/szindarab/william-shakespeare-lear-kiraly)

2008. május 7., szerda

Moliére/B: Mizantróp (Kecskeméti Katona József Színház vendégjátéka a Thália Színházban, 2008. május 6.)



Ki hitte volna, hogy egy /B ekkora dolgokra képes... Pedig igen. Merthogy ez a Mizantróp nem az a Mizantróp, amit Moliére írt, hanem az a Mizantróp, melyet búcsúajándékul Bodolay átírt Az új embergyűlölővé. Aztán persze nem állt meg ott, hogy átírta, át is rendezte. Nem tudni, hogy kizárólag csak a kritikákban rögzített cél vezette-e (nevesül, hogy a színidirektori széket elhagyni kényszerült, s az eltávolítás módjával nem értett egyet) vagy még volt művészeti tartalom/irány is (szerintem kellett lennie)...

Milyen is az új embergyűlölő? Mindenképpen modern, hangos, néha túl sok, néha érthetetlen (vagy követhetetlen), néha egész moliéri, néha viszont "tájidegen". A színészek egytől egyig jók, erőteljesek, hallhatók, kifejezők. Néha maguknak játszanak ugyan, vagy csak a szent cél érdekében, de szerencsére mégis együtt vannak jelen, nagyon nem szakadnak ki a színpad behatárolta közegből.

Az indítás felütés-szerű, utána kicsit visszavesz a sodrásból a rendező, de annyira nem, hogy az ember néha ne érezze úgy, hogy csak kapkodja a fejét ide-oda, de nem ért igazán - mélységében - semmit. Hiába, no, nem gyors sodrású hegyi patakban kell úszni tanulni... A párbeszédekbe jócskán beleavatkozott /B, nagyon "áptudét" lett, néhol túlságosan is. Nem mindenhol és mindenben akarhat az ember elérni a jelenkorhoz: szókincset, nyelvhasználatot tekintve semmiképpen sem.

A darab viszont revitalizálódott, élő, eladható. Mégha fricska is és mégha nálam - klasszikusra vágyásom okán - nem is igazán ér(hetet)t el szerethető színház-élmény szintre. A közönség is élvezte, együtt nevetett (sőt néha már előre) az eseményekkel. Én azért nem ragaszkodom hozzá, hogy újra megnézzem. De a Mizantrópot egyszer biz'Isten meg fogom.

A kecskemétiek új direktora előtt pedig emelem kalapom. Ha az én kinevezésem körülményei késztetnének bárkit egy darab színre állítására, akkor nem biztos, hogy állnék erkölcsileg olyan magas nívón, hogy nap mint nap szembenézzek annak sikerével, s valószínűleg levenném a színház műsoráról, nemhogy "vendégségbe" engedjem...

Hiába, no: úgyis lehet fricskát adni, hogy semmit nem kell átírni vagy megrendezni. Ehhez kell az igazi nagyság.

(A kecskeméti Katona József Színház honlapja: http://www.katonaj.hu/)

2008. május 2., péntek

A pápai zsinagóga






Távol álljon tőlem, hogy azt állítsam: értek az építészethez, a valláshoz vagy bármihez, ami feljogosítana arra, hogy a pápai zsinagógáról írhassak. Elég szeretnem. Ha lehet egy épületet szeretni egyáltalán...

Kívülről egy romos épület. Egy "semmi különös" típusú. Már nem emlékszem, hogy először hogy kerültem a zsinagógába, de arra emlékszem, hogy elállt a szavam. Első látásra szerelem, mondhatnám.

Ma már nem lehet ott bemászni, ahol mi jártunk be annak idején, gimnáziumi éveim alatt. Befalazták, előtte egy fa nőtt. Eltelt az idő.

Nem láttam tíz éve. Most nem tudtam kihagyni. Ha már Pápán jártam (ballagás), a zsinagóga megérdemelte, hogy tiszteletem tegyem nála. Egész megváltozott a környezete, közvetlen mellette-mögötte új lakóházak... Csak ő nem változott. Ő öregszik csendben, ráncosodik, létezik. Sajnálattal telt öreg szív. Nagyon keserű volt így látnom. Nagyon. Tehetetlenül állni mellette, körbeszeretni és otthagyni magára újra. A következő tíz évre. De nem akarom magára hagyni...

Egyszer legálisan is jártam az épületben. Hangversenyt szervezett az iskola, s mint az énekkar tagja vehettem részt. Előtte kitakarítottunk. Gyönyörűséges. Az akusztikája is. "Hangverseny-terem" lehetne, ha hagynák. Ha akarnák. Ha szeretnék. Ha lenne pénz. De annyi minden másra van... Ez nem lehet egy kicsit fontos? Miattam legalább.

Nem írok inkább épületekről. Nekem ez nem megy. Nem tudok írni a klasszicista stílusjegyekről, a karzatról is csak annyi jut eszembe, hogy nem lehetett felmenni rá, mert balesetveszélyesnek nyilvánították, a héber feliratokat pedig nem értem, nem tudom lefordítani. Kevés vagyok a zsinagógához. Meg ahhoz is, hogy róla írjak.

Csak szeretem. Ha lehet egy épületet szeretni egyáltalán...