2008. március 28., péntek

Bartis Attila: A séta


Bartis Attiláról nem hálás feladat írni, de valahogy kötelező. Manapság meg különösképpen, hiszen felfedezte őt a színház, a film - kevesen lehetnek ma ebben az országban, akik nem hallották még a nevét.

Nekem is vallomással kell kezdenem, mert úgy őszinte, hiteles. A séta elején meghal egy zsák macska. Számomra ott meghalt a regény, nem is jókor olvastam, így félretettem egy hónapra, hogy megbocsáthassak neki, mert sejtettem, hogy meg kell, érdemes. De a macskákat nem bocsátom meg soha mégsem. Azért két napja újra kézbe vettem, ma pedig már írhatok róla, mert vége. Pedig ízlelgettem a szavakat, hiszen van miért. Néha szép, néha olyan összehordott, hányaveti, de az ember nehezen hiszi el, hogy valami megtréfálhatja, hogy van olyan könyv, amelyben nem számít a történet, csak a szavak számítanak, a mondatok. Azok egymáshoz való viszonya már nem mindig.

Nagy igazságok rejlenek egy tragikus sorsban, de a tragédia valahogy természetes. Bartis nem csinál belőle ügyet, meghalnak emberek, állatok, az érzelmek alapjáraton, mégis hihető, hogy ez a valóság. Nincs vége sem, mert nem is lehet, még most is olvasom, pedig már rég végeztem a könyvvel, próbálom megérteni, hogy én mit és én hogyan és ha igen, miért akkor és úgy.

Az intézeti létből a poshadt fürdőhely kiugrás, de mégsem, az ember a bőréből nem tud kiugrani, mégha földrajzilag helyet is változtat. A mellékszálak csak úgy - tényleg - mellékesen beúsznak, kiúsznak, hozzáadnak, elvesznek, hol hét Ulrich formájában, hol macskaként (a párna alatt is meghal hét fekete, a nyolcadik már nem, de nem erkölcsi, hanem kényelmi okokból: "nem, mert sajnáltam, csak mert nyomott"). A női és férfi szereplők néhány jellemző és felnagyított jegyükkel válnak élővé, nem tudunk meg semmi feleslegeset, amúgy sincs a regényben semmi sallang, még a kohézió is túlzó elvárás lenne. Meg kell tanulni élvezni a szavakat. A mondatokat a szavakért. Aztán pedig összerakni egy olyan mozaikot, amelyben az ember inkább a saját benyomásaira kénytelen támaszkodni, mert más nincs. A bárányok is hallgatnak, igaz, itt a tó mélyén teszik.

A séta egyirányú, az emberi élet íve helyett a folyamatos halál felé menetelésre épít, mintegy ebben jelölve meg az egyetlen elérhető célt. Össze sem tudom számolni, hogy hányan távoznak e könyv lapjain. Előtte éltek, aztán már nem annyira, de még történnek dolgok, melyek hozzájuk kötődnek. Talán már egy másik kirakós részeiként a könyvbe keverve, ki tudja. Én még nem jutottam el oda, hogy értem is, miről olvastam. Nem is biztos, hogy ez egy olyan értős mű.

Bartistól nem áll távol a tőmondatos morbiditás. Ez tőlem sem, így ezért kimondottan szeretem.

A regényen érződik, hogy nem egy lendülettel íródott, az eleje még cizelláltabb, történet-közelibb, elbeszélősebb, a vége már szellősebb, huzatosabb, átsiklósabb. De mégsem érzem repedezettnek, ez egy egység így, de nem a könybe zárva, hanem valahogy az ember fejében.

Kár, hogy a végén kiderül, hogy a főhős nő. Kár, mert addig nemtelen és nem is hiányzik a nem. De az aggok passzív halálának monotóniáját meg kell törnie valami tettnek, a látványos gyilkosságoknak a könyv elején a helyük (ezzel egyetértek), akkor volt forradalmi a helyzet, a fürdőhelyen már nyugalom van, nem lehet valakit csak úgy lelőni a rend kedvéért, hogy legyen akarat újra, végül. De túl gyors ez a szál; van az úgy, hogy az író nagyon be akarja fejezni már az adott művet. Itt ez történhetett. Baszás (nem én használom így), majd abortusz. "Elkérném megőrzésre. - Bólintok, beleegyezem. - Köszönöm a szertáros nevében. Ön jószívű, hölgyem."

Zárjuk magunkat is formalinos üvegbe egy kis időre, de épp csak annyira, amíg eldöntjük, hogy akarjuk-e még Bartist látni. És már miért ne akarnánk?

Bartis Attila: A séta (Magvető, 2007.)

2008. március 27., csütörtök

Lenni vagy nem lenni? A nagy gyerek projekt (Bácskai Júlia Pszichoszínháza, 2008. március 10.)


Mielőtt valaki pszichoszínházazásra adja a fejét, át kell gondolnia, hogy:
-mennyire szeretne szereplővé válni,
- mennyire szeretné, ha nem színész emberek szereplővé válnának,
- szereti-e, ha színészek rögtönöznek,
- vár-e valamit a pszichológus jelenlététől a színpadon,
- elég erős-e lelkileg, hogy ha esetleg őt is érintő témák kerülnek elő, azokkal ott helyben megküzdjön és ne vigye haza, valamint hogy
- képes-e lemondani a színház-hatásról egy más kultúrközeg kedvéért.

Könnyű utólag okosnak lenni - pont ezt gondolom, miközben ezt a szép és frappánsnak is nevezhető listát összeszedegetem. Utólag ugyan elég nehéz visszagondolva átgondolni, de a mostani válaszaim ismeretében biztosan nem mennék újra vagy már akkor sem, egész egyszerűen abból fakadóan, hogy:
- nem szeretek darabok sem aktív, sem passzív szereplőjévé válni (néha már az is zavar, ha egy stúdiószínházban a színészek valamelyike felveszi velem a szemkontaktust)
- alapvetően kiváncsi vagyok más emberek véleményére addig, amíg az kizárólag a színpadon zajló eseményekre korlátozik (különben mivégre is lenne ez a blog például?), de amint egymás véleményének véleményezéséve fajul, menekülök fejvesztve,
- a színészek rögtönzését szeretem, amíg az életszerű és nem lesz szilveszteri erőlködős kabaré érzésem, de hiszem, hogy rögtönözni nem minden színész tud, mert ahhoz elég bátornak kell lenni saját magát (is) játszania egy-egy szerepben, minden más hiteltelen, hiszen nincs idő felkészülni a jellemformálásra,
- önmagában abszurd egy pszichológus a színpadon, bár a gondolat nem elvetendő, sőt támogatandó, s ha már ott van, szerencsés, ha nem akar színész lenni, illetve a megfelelő mederben tartja és terelgeti mind alázatos színészei, mind pedig a közönség gondolatait, majd a (költői) kérdések végén feloldoz és két miatyánkkal utunkra bocsát (hiszen mivégre van egyébként a színpadon?),
- erős, erős, erős - különösen a pszichológus jelenlétében bízva, abba kapaszkodva,
- nyitni kell az újra, a pszichoszínház inkább egy játszóház, de attól még nem feltétlenül rossz (annak, aki szeret játszani).

Több, mint 150 előadásnyi történelmét ismerve (arról tudva), nagy bátorság lenne leminősítenem azt, amit láttam, de a végén úgyis ezt teszem. Hja kérem, az én negatív személyiségemmel miért is nem mentem inkább kritikusnak? ;)

Gyerekvállalás volt a téma. Önmagában szép; ha valamivel, na, ezzel azért meg lehetett volna rengetni minden bennem álló várfalat, de ezt szerencsére megúsztam. Nem rengett bennem semmi, csak melegem volt. Végig, az egész előadás alatt melegem, majdnem felgyulladtam, de legalább volt mire figyelnem.

Szimbólum baba dobálható-e? - kérdezem felfedve a bennem rejlő konzervatívot. Egy játékbaba dobálható, ez nem kérdés, addig amíg nem egy élő szimbóluma. De a szimbólum szeret-e repülni?

Fodor Annamária és Elek Ferenc.

Rövid forgatókönyv arról, hogy mikor és miért akar vagy nem akar az ember gyereket. Én nem akarok. (Nem, nincs a mondat végén soha.) Amikor akar, akkor nem lesz, amikor nem akar, akkor lesz. Az élet ilyen abszurd, nincs ebben semmi különös.

A színészekben már inkább. Mindkettőjüket tehetségenek tartom, de az előadás mégis szakadozott, túljátszott, érdemi karakterfejlődést nélkülöző, ráadásul az állandó nő (az ő karakterének tényleg illene valahogy magával összhangba kerülnie legalább a végére) mellett megforduló más és más pasik valahogy mind egyformák. Egyiknek sem fontos a nő.

Megrázó párbeszédek nincsenek, inkább humoros, mint elgondolkodtató. A humort pedig a korábban említett szimbólum hajigálás miatt már az elején elvetem, elítélem és közben még a meleg is gyilkol, nem vagyok jó hangulatban pszichoszínházazni. Nem érzem magam a közönség részének sem, csak úgy vagyok egy széken és azon tűnődöm, hogy én hogy csinálnám, de megállapítom: nem csinálnám, mert én - Bácskai Juliával ellentétben - meg akarnám írni, hogy mi legyen, tanítani akarnék, ebben pedig nem lenne semmi újszerű, vonzó a színészek számára, hiszen szerepet játszanának. Leginkább még a közönség szerepét is megírnám, mert akkor nem fordulhatnának elő kínos csendek, majd egymás szavába vágó felszólalások és tanárnénisen engedélyezett hozzászólások, szigorúan jelentkezéses alapon.

Túl sokan vagyunk. Talán ez is baj. Meg a meleg. Az rettenetes. De Elek Ferencnek kimondottan szép szeme van. Tudna ő jó lenni, de nem akar. Ő karakterszínész, nem törhet össze a színpadon, mindenbe kell egy kis humor, nevessenek az emberek, hiszen ki akar sírni a színházban, mégha egy ilyen kegyetlen téma is van napirenden. Lenni vagy nem lenni? A nagy gyerek projekt. Gyerek projekt. Projekt. Egy címmel így lehet elvenni az érzést, így lehet rutinszerű folyamattá alacsonyítani egy fontos - intim - dolgot.

A három lánygyermekes apa és szeretőjének titkos légyottját követő "terhes vagyok" vallomás banális, de pont ezért el tudom képzelni: hányan és hányszor mondtak már hasonlót. Mi nők. Az örök hülyék. Kegyetlen vagyok talán, de miért gondolja valaki egy szerető státuszban, hogy abból elő lehet lépni? Az élvezetért lopott pillanat a birtoklás kényszeres vágyával megmérgezhető. De a jelenet sajnos lapos. Döcög. A színészek is köztünk vannak inkább, a közönség soraiban, mint egymással a színpadon, házas-gyermekes apaként és terhes szeretőként. Én megértem, hogy menekülnek, én sem szívesen gondolok bele egy "mi lenne ha"-ba. Bár meggyőzően tudnám alakítani a házas-gyermekes apát.

Bácskai Juli jelen van a színpadon, a jelenetek közti szünetekben ő a reklámblokk, mert több értelmét nem nagyon látom. Kérdések, a közönség soraiból válaszok, de az egész olyan jófejkedős és nem is alakul beszélgetéssé... Buliban vagy a Szigeten ez teljesen jó lenne, de itt nem. Egy pszichológusnak nem kell jófejnek lennie. Mindenáron.

Viszont az alapötlet szerintem (is) zseniális. Csak a kivitelezés fapados. Nem tudom, hogy kin múlik, múlt, pedig szívesen hibáztatnék érte valakit. Saját magam célbavétele lenne a kézenfekvő, de mikor a baráti pár, akivel elszenvedtem a darabot, hasonló gondolatainak ad hangot a meleg termet elhagyva, megnyugszom kissé. Nem én voltam. Ezúttal nem. Tehát valaki más. Mit gondol, Dr. Watson, ki lehetett?

Horváth Péter: Blikk (Budapesti Kamaraszínház, 2007. december 3.)

A Blikk alatt már nincs létezés, ami a Blikk alatt van, az már biztosan nem színház. A Blikk is erőteljesen határeset. Az ember nagyobb drámát és élettelibb párbeszédeket talál, ha beugrik egy diszkóba. Bárhol. De nem. Ennyire nem egyszerű. Ez egy díjnyertes dráma (a Nemzeti Színház 2004-es drámapályázatára íródott!), nem rendezhetem le pár mondattal.

Nálam sokkal okosabbak megírták már, hogy miről is szól a darab, sőt: maga a szerző is magyarázta.
Csak nem gondoltátok, hogy azután, hogy megnéztem valamit, ami minősíthetetlensége miatt elkeserített, megdöbbentett és felmérgelt, nem jártam utána, hogy mit is láttam? Hát hol maradt volna a rám oly' nagyon jellemző alaposság? Elolvastam. Több kritikát is és most már tudom, hogy ez tényleg dráma, a kisvárosi munka- és jövőkép nélküli fiatalok és nyerészkedők drámája... A nagy fenét!!! Ez egy szemét. Nem hiszem, hogy a rendező rontotta el, mert ezt egész egyszerűen már nem lehetett elrontani.

Mit is vetett papírra az amúgy jobb alkotásokat is jegyző író? Egy csomó értelmetlen, élettől elrugaszkodott párbeszédet, melyben a vulgaritás céltalan létező csupán, töltelék, megdöbbenteni vagy alattomosan a tudatunkba rögzülni vágyó, de felesleges. FELESLEGES.

Diszkóban vagyunk, sok-sok percen át, szól a zene, a szereplőpárok a diszkókra jellemző sodródást követve véletlenszerűen alakulnak, kommunikációjuk pár percre korlátozódik. Kihívás lenne a színészeknek, ha abban a pár percben, amíg rájuk vagyunk kénytelenek figyelni, nem kéne karikatúrákat játszaniuk, szinte látom a szájukból az ég felé lufizó szövegdobozt is. De így nem kihívás, hanem ripacskodás. Én sajnálom őket ezért.

Az egész darabban nincs egy jó mondat. Pedig nagyon figyeltem, mert nem akartam lemaradni róla, ha mégis lenne. De nem volt. Helyette: hangos zene, ingyen Blikk-hirdetés, cigarettafüst, szétzilált történet, Európa Diszkó, kamionos, helyi menő csávó, hülye picsák hegyekben. Ami nem: menekülési lehetőség (a fene a stúdiószínházakba) vagy legalább valami ital az elviselhetőség érdekében. Sok ital.

Tényleg próbálom azóta is megfejteni, de nem megy. Ez kérem szépen egy jól megtervezett terrortámadás volt - ellenem. Személyes sértésnek is veszem. Az biztos, hogy nem színház. És azóta is fut. Juj. Hát senki nem mert szólni, hogy egy színháznak azért legalább a nevéhez méltónak illene maradnia? Szomorú... :(

Én amúgy a tisztes bulvárlap helyében hangosan kiabálva kikérném magamnak, hogy nevem egy ilyenhez bárki is a szájára vegye, azzal engem összefüggésbe hozzon. (Hihetetlen, ugye?) Szerintem nincs az a bíró, aki ne adna neki igazat. Leborulok a Blikk - újság - nagysága előtt. Térdre, magyar! Boruljon minden(ki)!

Aki megnézi, magára vessen. Fog is.

Jaj.

Jaj.

Jaj.

2008. március 26., szerda

Éric Holder: Férfi az ágy lábánál


Muriel egy mozgássérült, ágyhoz szíjazott, elkeseredettségében közönséges és érzéketlen nő. A történet nem róla szól és mégis. A férfi elszegődik Murielhez, indokait balladai homály fedi, de megy. Hatvanas, alkoholista, nincs emlékezete. Az ideális pár.


Muriel másik gondozója - Marie - drogos. "Enélkül nem lehet kibírni. Ki tudja ezt elviselni?" Nem derül ki, hogy a munkáról vagy az életről beszél. Igazából mindegy is.


Murielben már semmi nem maradt a szavak erején kívül, amitől még embernek érezhetné magát. A regény egy jelentős része a maslowi-piramis alján mozog, történetesen a fiziológiai szükségletek kielégítését írja le drasztikus részletességgel, mégis megejtő bájjal. Valahogy természetes az, hogy Muriel nem magától pisil, hanem ehhez egy férfira van szüksége. Mint minden máshoz is a fogmosástól a tisztálkodáson át az evésig. Mindenhez. Szép függőség-allegória.

Ez a könyv kemény. "Muriel nem ismeri a lehangoltságot. A rendszeres vizeletürítések, a percre beosztott napirend mellett nem lehet lelkiállapota." "A férfi iszik, mint a kefekötő. ... Nagy körültekintéssel iszik. Rájött, nem szabad enni, nehogy csökkentse vagy közömbösítse az alkohol erejét. Nem talált rá tűrőképessége határára, úgy tűnik, nincs is neki ilyen." Lelkiállapot-nélküliség... Tűrőképesség-végtelen... Nem egy vidám történet. Aztán valahogy mégis az. Mert végülis ez egy szerelmi történet. Nem a szokványos egymásnak esős vagy kínosan édelgős. Ez arcbacsapós, gyomron rúgós - de a végén a lány és a fiú egymásra találnak. Bár inkább csak magukra. De ezt szerencsére az író nem árulja el nekik.

Éric Holder: Férfi az ágy lábánál (Magvető, 1997.)

Tony Bennett & K. D. Lang: A Wonderful World


Erről a CD-ről azért írok, mert kislányos várakozásomban próbálom mindenfélével elterelni a figyelmem arról, hogy megjelent az új k.d.lang és én még nem birtoklom. A megjelenés tényére a PM-ben lettem figyelmes néhány nappal ezelőtt és onnantól számítva erőteljesen az AKAROM-listám csúcstartója.

Magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért. A tökéletes dolgok általában nem vonzanak, k.d.lang hangját pedig elég nehéz lenne más jelzővel illetnem. Tökéletesen nőies, érett és az ember szívébe tép minden egyes általa elénekelt dallam.


Csak mutatóba - nem erről az albumról, csak úgy k.d.langileg: http://www.youtube.com/watch?v=3-CtSutH7hA

A Tony Bennettel elkövetett duó-album igazi főnyeremény szakdolgozat-íráshoz, elmélyült munkához, olvasáshoz, vasaláshoz, egyszóval mindenhez, amihez kellhet egy jó háttérzene. Önmagában nehezen áll meg, bár én soha nem próbáltam még abban a szerepben, mindig tettem-vettem valamit mellette. Mert ez olyan megengedős, szomor-mosolygós, fáradtan elnyúlós, érzelgős zene is egyben. Két jó hang, egymásbaégő ének-párbeszédek, mintha egy aranylakodalmát is együtt ünnepelni készülő házaspár tett volna hitet... Szeretem, na. Nem azért, mert "cool", hanem mert minőségi. Vannak dolgok, melyekben nem csalódhat az ember: k.d.lang pontosan ilyen.

Ezért tervezgetem az új album beszerzését és - amint időm engedi - meg is ejtem. Addig pedig kisimítom sztressz-tépázta idegrendszerem az "I'm confessin' (that I love you)" című nótával. Ma úgyis szeretem a világot, hát miért pont téged ne szeretnélek? ;)

2008. március 25., kedd

Hayao Miyazaki: Totoro - A varázserdő titka


Kezdem ott, hogy ennek a mesefilmnek nem jó a magyar címe. Az angol (amerikai khm...) egyszerűen csak "My neighbor TOTORO"-ként azonosítja és ez a cím találó is. A varázserdő titka inkább Harry Potteres felhangot ad az amúgy legkevésbé sem HP-hangulatú mesének.

A filmet nem ajánlom gyerekeknek, amúgy a gyártó sem. Karikás mese.

Viszont cserében az ember kap valamit, ami elgondolkodtató. A mesefigurák semmiben nem térnek el az átlagos japán mesék karaktereitől - találkozhattunk párral az elmúlt években újságok címlapján és zoknikon (én azóta tudom, hogy mi az Pokémon, mióta volt szerencsém egy gyerkőc édesanyjával folytatott, néha hisztibe hajló beszélgetésének fültanújává válni egy zoknis pult mellett azon merengve, hogy vajon fekete vagy fekete zoknival lepjem-e meg magam. Nos ez a gyermek néhány perc alatt összefoglalta "nekem" mindazt, amit a Pokémonokról tudni érdemes, képességeikre, keletkezésükre, kapcsolatrendszerükre való, részletesnek mondható kitérőkkel. Mindezt azért, hogy a számára legmegfelelőbb mintájú zoknit kaphassa meg. Én persze nem lettem Pokémon fanatikus, de hát ahhoz valószínűleg legalább egy részt meg kellett volna tekintenem, ettől pedig a mai napig sikerült magam megóvni, viszont legalább tudom, hogy Japánban is tudnak rajzolni és történeteket rajzban elmondani, nem csak Amerikában vagy nálunk. ;) )... A történet viszont igen. Nálunk ezt fizikai képtelenség lenne eladni. Nem a mi kultúránk, nekem is szerencsém, hogy nem egy depressziósabb napon ültem le dvd-t nézni. Így könnyed felülnézetből közeledtem az egészhez, ez megóvott attól, hogy a mese végén a Dunába vessem magam. (Na, nem mintha amúgy szuicid hajlamokkal rendelkeznék, de ez a mese egy kevésbé derűs napon még engem is életem átgondolására sarkallt volna. Így csak azon töprengtem, hogy ha ilyen meséken nőttem volna fel, vajon a jövedelmem hány százalékát költeném ma pszichológusra.)

Kis család (Kosukabe-ék, de senki ne várja, hogy ezt fejből tudjam, most is a DVD tokjáról kellett lenéznem) költözik egy elhagyott vidéki házba - apa és két gyermek. Anya nem, mert beteg. Kórházban van. A kis csonka család berendezkedik, a lányok pedig belebotlanak az első porcica-szellemekbe. Innen már csak egy ösvény választ el minket a hatalmas, szőrös krumplira emlékezető Totorótól. Az ígért csodálatos kalandok elmaradnak, cserébe a kislány egy napon elindul, hogy a hétvégére ismét hazavárt, de haza nem engedett anyukájának elvigyen egy cső friss kukoricát, mert egy ijesztő néni (tényleg az, még számomra is) a zöldség elfogyasztása esetére édesanyja egészségének javulását ígéri. A naív kisgyermek hisz még ebben a zöldség = egészség egyenletben, meg abban is, hogy a rizsföldek között eltalál a kórházig, de téved. Nem talál oda, sőt: el is veszik. Mindenki őt keresi. Itt következik az egyik legmegdöbbentőbb jelenet, amit csak japán mesében láthat az ember. Találnak egy szandált az egyik rizsföld melletti kis tóban. Nyomasztó érzés, hogy vajon az "én" kislányomhoz tartozik-e. Alig várom, hogy a nővére azonosítsa, már az is jobb lenne, ha az övé lenne, mert akkor legalább megvan a gyermek is, de - sóhaj - szerencsére nem az ő szandálja, így a keresés folytatódik. (Azért érdekelne, hogy mi óvott meg minket, nézőket attól, hogy végül a "mi" kislányunk kerüljön elő holtan a vízből, de közben hálát is adok minden felettem állónak, hogy nem kellett egy mesefilmen ilyen tragédiával szembesülnöm.) Végül Totoro haverja, egy macskabusz segít. Összeszedik a kislányt, leteszik titokban a kukoricacsövet a beteg anya kórtermi ablakának párkányára és hazamennek. Vidám történet. Az anya a teljes mese időtartama alatt a kórházban van. A végén sem jön haza a happy end kedvéért. Hát... Ennyit azért megtehetett volna, mert még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy egy halálba lógó lábú család történetét voltam kénytelen mese-köntösben elviselni... Ennyire nem lehet élettelen az élet...

Már értem, hogy ha a japánokra gondolok, miért nem az önfeledt kacagás jut eszembe. Ilyen mesék után én biztosan nem mernék nevetni. Nem gondolnám úgy, hogy van rá okom. És mégis: valami perverz önsanyargatás vonz ezekhez a mesékhez. Van annál kifejezőbb, amikor pld. két gyermek várja haza a buszmegállóban az egyetemen tanító apját és az nem jön? Este lesz, besötétedik, zuhog az eső és ők csak várnak, fáradtan, reménykedve, mert egyszer meg kell érkeznie az apának. (http://www.youtube.com/watch?v=LbutBhkrrZk&feature=related)

De az egyszer akármikor lehet. Talán ez is az egész lényege. Az egyszerek kiszámíthatatlan valamikorisága.

Hopp'Art Társulat: Halálkemény (Merlin Színház, 2008. március 13.)

Mit is vártam...? Mit is vártam...? Mit is vártam...?

Kivételesen úgy mentem színházba, hogy előbb olvastam kritikát, mint láttam volna a darabot. A kritika kimondottan kellemes darabnak festette le, pedig igazán szólhatott volna, hogy vigyázz, frissen festve. Mert kb. ennyi volt az újszerű, a mulatságos számomra: ennyi művért még soha nem láttam színpadon. Művér mindenütt.

A magyar Die Hard, persze arról nem tett senki egy aprócska említést sem, hogy kivételesen a cím a közönségre értendő, mert hogy a színpadon zajló események feledhetősége miatti lassú haláltól csak a közönség soraiban a szokásostól eltérően magas számban látható gimnázium-közeli arcok üdesége mentett meg. Hurrá, a magyar dájhárd ezt is tudja. A titkot, melyért a rendezők többsége fél karját, fele királyságát, lovát-fegyverét adná: hogyan lehet becsábítani a színház-távoli életkorban lévő lakosságot egy előadásra. Így. Add nekik azt, amit a tévében látnak, tegyél úgy, mintha olyan lenne, csak viccesebb, "parodizáltabb", majd ők nevetnek felszabadultan - ha-ha-ha - és elmondják a haveroknak, hogy ezt látnod kell öcsém, b... meg, ez eszméletlen király. Pedig nem az.

Kis magyar valóság a színpadon. Nincs pénz színházat csinálni - ez közhely. De mindenáron kell-e? Kell. Mert erre bemennek azok, akik amúgy nem. Az, hogy közéjük keveredtem (és közéjük kevertem mást is, remélem, hogy megbocsát nekem egyszer beugró-szerepéért), az én bűnöm. Téves választásom. Nem az első és nem is az utolsó színházi-ámokfutásom során. Mindig újat akarok, mindig látni akarok, mindig megyek. Most kihagyhattam volna.

Bruce Willis legalább szexi. Bruce Willis nem akar görcsösen jót csinálni, mert ő jó. Fehér trikóban, vérrel megfuttatva (ki hinné, hogy nem is igazi), koszosan, borostásan, de jó. Úgy igazán.

A magyar dájhárd nem jó. Nem vicces és ha az ember elmúlt tizennyolc (de rég volt), akkor az egyetlen érzés, amely tartósan megmarad a darab hatására az a mérhetetlen öregség érzete, a fásult arcú, érzéketlen menedzser-szellemiség hagyatéka, a gépszerű hétköznapoké... Öreg vagyok nagyon. Ez a darab így nem az enyém.

Azért írok róla. Hátha más megcáfol, mert ő látta benne azt, amit nekem nem sikerült. Talán csak rossz passzban voltam és egy ilyen darabra nem munkából kell menni. De hát tehetek én róla, ha iskolából nem tudtam menni? ;) Tehetek. Lekéstem. Úgy tíz évvel. Jaj, de öreg vagyok. Ismét.

Takács Nóra Diánát már láttam valahol - persze a darab alatt nem jut eszembe a neve, de tudom, hogy láttam. Ezzel eltöltök némi időt. Mármint azzal, hogy kitaláljam, hol láttam. (A nevét utólag azért megnéztem, mivel a kérdés nem konkrétan a nevet is keretbe foglalva jelent meg kis agyamban az unalom perceiben. De a név fontos, elraktározandó.) Apátlanul. Naná. De az jó volt. Nem, nem a színészi játék, de a terek használata, a térben áradó hang, az tetszett. Takács Nóra Diána persze a maga szerepében, a maga esetlenségével (hogy lett ő színész? Szegény, jó eséllyel mindig "ezt" a karaktert fogja játszani. Érdemes ezért?), a maga érdekesen határozott, karcos jelenlétével. Emlékszem. Rá emlékszem.

Közben meghal még egy túszejtő terrorista, hősünk ide-oda leng a díszlet-nejlonfüggönyön, felújítás van, hiába. Nálunk is, tudom, hogy milyen az. Két éve felújítunk, én is lóghatnék ide-oda, megértem én a díszlettervezőt is. Így könnyebb. A nejlon amúgy is hálás anyag. Tekintve a művér-mennyiséget pedig különösen. A legjobb a művér-birkózás a végén. De lehet, hogy abba már csak én látok bele bármit, hiszen gyakorlatilag addigra mindenki meghal. A túszok egy része is. Persze ők mind megérdemlik. Balekok. Jönnek-mennek, amikor lapulva kussolni kellene. Okosak ők is, én is lehettem volna az: távol, távol, távol a Merlintől.

Vannak dolgok, melyekről jobb, ha nem én írok. Halálkemény. Haláli nagy szívás. Előre fiatalok, én nem fogom a helyet foglalni, lekuporodok inkább a generációs szakadék szélén egy jó könyvvel a kezemben.

Paul Auster: The Brooklyn Follies


Kezdhetném akár onnan, hogy hiába a könyvön a felirat: "Internationally bestselling author", nekem semmit nem mondott Paul Auster neve, amikor a hivatkozott művet ajándékba megkaptam.

De mivel fontos nekem, aki adta, így azonnal neki is láttam az olvasásnak. Vesztemre. Paul Auster stílusa pont olyan, hogy ha egyszer belekezd az ember, nem teszi le, vagy ha mégis letételre kényszerül, alig várja, hogy újra felvehesse és kivégezhessen minden egyes betűt, minden egyes történetmorzsát. Így is lett. Kétnapos könyv, de megérte. Nem ugyanazért, mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése persze, de nem is ezt vártam tőle.

Az apró, brooklyni szösszeneteket Nathan "nagybácsi" írja, de a történet valójában - az ő állítása szerint - unokaöccséről, Tomról szól. Sok-sok egymással összegubancolódó szál, ember, élet. Mind más és mégis mind egyforma: mindenki keres valamit, de mindenki veszített már eleget életében ahhoz, hogy a keresést kellő megfontoltsággal, néha depressziós önsanyargatással tegye.

Kedvenc szálam Harry Brightmané. Közel áll hozzám ez a karakter, pedig vajmi kevés hasonlóság van közte és köztem, de mégis. Ki gondolná, hogy egy börtönviselt, az öltözködésben és gondolkodásban extremitásokat sem nélkülöző, öregedő homoszexuális lesz az, aki miatt az egész történet egy jól meggyúrt egésszé áll majd össze, legalábbis számomra. Minden érzékszervem megfeszülve várta, hogyan sejlik fel a múlt a Brightman's Attic vezetőjének megjelenései, felbukkanásai során. A múlt, melyben a megbecsült és sikeres képkereskedő, egy gyermek apja és egy hihetetlenül gazdag nő férje, úgy határoz, hogy egy korán és tragikusan elhunyt festő életét meghosszabbítja azáltal, hogy egy alanyi jogon tehetségtelen, de más stílusába bújva utolérhetetlen fiatal, feltörekvő festőjelölttel új és még újabb képeket festet, melyeket jó pénzért eladva töretlenül fenntarthatja az üzletet - míg világ a világ. A naivitás, a pénz és leginkább a megbecsülés, megbecsültség iránti vágy az, amitől nem veszi észre, hogy túl veszélyes, amit tesz? Ki tudja...? Mindenesetre börtönben végzi, majd a gazdag feleség apja eltávolítja családja közeléből (ezt nem biztos, hogy annyira bánja persze) azzal, hogy vesz neki egy boltkomplexumot Brooklynban. Ez lesz a számomra szerelmesen kedves Brightman's Attic. Egy antikvár könyvesbolt. Álmaim netovábbja. Az alsó szinten a földi halandók számára elérhető könyvekkel, de fenn, az irodánál a ritkaságok kavalkádjával, melyekről még csak olvasni is borzongással tölt el. Mindenesetre Harry, mint ahogy az "én" hőseimmel lenni szokott, nem bírja ki a könyv végéig és meghal. Szövevényesen persze, hiszen erre egész élettörténete feljogosította. Meg is sirattam volna biztosan, ha nem akartam volna bekebelezni a következő szösszenetet, a következő életet. De akartam. Szegény Harry, nyugodj békében azért.

A könyv... Most tehát, hogy Harryről megemlékeztem, írnom illene valamit a stílusról legalább. Komplexitásukban egyszerű és könnyen érthető, befogadható mondatok, érdekes történet-fűzés, minden-mindennel-összefügg-érzés végig. A mindenbe az ember bátran saját magát is beleértheti XXI. századi, XI. kerületi panelvalójával együtt. Nagyon hétköznapi, nagyon emberi. De pont ebben rejlik a könyv veszélye is, mivel sajnos - most szépíthetném - pont ez teszi feledhetővé. Most még tudom, hogy ki kinek a kicsodája, s hogyan tréfálta meg az átmenetileg "örökbefogadott" unokahúg a Nathan és Tom alkotta "álszülő"-csapatot, de egy hét múlva mindez már a múltté lesz és nem marad más, csak hogy jó volt, de mi is? Hát igen...

Ennyi marad majd Paul Austerből. Meg persze a hivatkozások nyomán megismerésre váró Thoreau és Poe általam nem ismert novellái, melyekre bőven van utalás (szerencsére Tom és Nathan is művelt férfiak). Tehát tovább vezet és ha másért nem is érné meg elolvasni, akkor ezért igen. Ez a legnagyobb erőssége, hogy a néha ponyvába hajló írásmű mögött egy művelt szerző áll. Szeretem az ilyet, tiszteletet parancsol.

Remélem, hogy másnak is. Ajánlom. Nem magamat, jelen esetben, hanem ezt a könyvet.

Paul Auster: The Brooklyn Follies (Picador, 2006.)